C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 15

A további tanórák meglepően gyorsan elmentek. Pedig - igazi jó diákhoz híven... pff - még szurkoltam is, hogy minél lassabban teljen az idő. De persze ez nem jött össze, utolsó óra után pedig, kissé idegesen rámoltam a szekrényemben. Jóval tovább, mint az normális lett volna.

–Sky... - csóválta a fejét Rosa, aki mellettem állva, rám várt.

–Igen? - néztem rá, miközben már vagy harmadjára pakoltam át a sulitáskám. Amit amúgy azzal indokoltam, hogy nem tudom, mit is kéne hazavinnem.

–Lehetne, hogy mondjuk indulunk? És, már nem azért, de kétlem, hogy a temperára szükséged lesz otthon. - kapta ki a kezemből és visszahajította a szekrénybe.

–De, lehet, hogy... - nyúltam utána, de Rosa lefogta a kezem.

–Ne szórakozz már! - meredt rám tágra nyílt szemekkel. –Gyere!

Rosa hirtelen becsapta a szekrényem ajtaját, és miután már zárva volt, nem törődve azzal, hogy én továbbra is a tempera fontosságáról magyarázok, egyszerűen végigrángatott pár folyosón, ki a suliból.

Lysander és Castiel azon a padon ültek, ahol reggel mi, Castiel-lel. Csak ezúttal a cigi maradt ki a társaságból. Kiszenvedtem a karom Rosa szorításából és próbálva azt a látszatot kelteni, hogy nem vagyok totálisan szétesve, odasétáltam a fiúkhoz. Rosa-val a nyomomban, aki meg valószínűleg attól tartott, hogy elfutok. Mondanám, hogy kösz a bizalmat, de... Valóban sanszos volt.

–Mehetünk? - nézett fel rám Lysander.

Castiel csak érdeklődve pillantott fel rám, és már nyomkodta is tovább a mobilját. Pozitívum azonban, hogy ezúttal a chat helyett, valami játék volt megnyitva. Összevont szemöldökkel meredtem a kijelzőre, végül megvontam a vállam, és Lysander szemébe nézve elmosolyodtam.

–Persze.

–Akkor én itt is hagylak titeket, úgyis másfelé megyünk. - intett Rosa, majd miután bátorítón megölelt (és közben a fülembe suttogta, hogy ne csináljak hülyét magamból), le is lépett.

Aztán, alig pár perccel később, amikor Castiel végre hajlandó volt eltenni a mobilját, mi is.

Az út úgy telt, hogy ha amúgy nem lettem volna beparázva az este gondolatától, valószínűleg tökre élveztem volna. Így is, csak hát... A lényeg, hogy Castiel és Lysander egész úton egymást szivatták. Olyan közös emlékekkel dobálóztak, amikhez amúgy semmi közöm nem volt, mégis úgy adták elő a dolgot, hogy nem éreztem magam kényelmetlenül közben.

És ez a jó hangulat kitartott egész úton. Aztán megérkeztünk. Útközben, mondjuk volt egy kis kísértés, amikor simán lekanyarodhattam volna egy utcán és már otthon is lettem volna, de végül legyőztem a démonjaimat és maradtam.

Amikor viszont beléptünk Castiel-ék nappalijába, elfogott az a tipikus "mit keresek én itt???" érzés. Amitől, azon túl, hogy majdnem elhánytam magam, kezdtem igazán nevetségesnek érezni a viselkedésemet. Végül ahelyett, hogy kidobtam volna a taccsot, Castiel kezdtem faggatni, hogy ezzel oldjam a feszültséget. Majdnem sikerült is...

–Hol vannak a szüleid? Hogyhogy nem lesznek itthon a hétvégén?

Lysander a fejét rázva próbált jelezni, gondolom, hogy érzékeny témát érintettem, de tekintve, hogy már feltettem a kérdéseket, szívesen megkérdezem volna, hogy ezekután szerinte mégis mit kellett volna tennem.

–Apám pilóta, anyám meg légiutas-kísérő. Igazság szerint nem is itt élnek. Néha, amikor véletlenül van idejük, beállítanak, köszönnek, megállapítják, hogy még élek, aztán rövid időn belül megint lelépnek. - darálta Castiel, mindenfajta érzelem nélkül. Huh...