C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 27

Egy hét. Egy hétig tartott, amit én "nyugalomnak" neveztem. Egy teljes hétig bírtam, hogy nem omlott össze az egész életem.

Azon a csütörtöki napon, amikor újból kitört körülöttem a már túlságosan is jól ismert "vihar", ami gyakorlatilag egyet jelentett a teljes csőddel, eleinte még azt hittem, minden úgy fog menni, ahogy előtte hét napon keresztül ment. És mondanám, hogy tévedni emberi dolog, mert nyilván az, de... Ez túl nagy tanulópénz volt a hazugságaimért. Akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy még rosszabbat is simán megérdemeltem volna.

Reggel, 7:45-kor találkoztunk Nathaniel-lel a suli előtt, ahogy egy hete folyamatosan. Kedvesen köszöntött egy gyengéd csókkal, ami ennyi idő után már akár hitelesnek is volt nevezhető, aztán megfogta a kezem és... És bementünk a suliba. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. A menőbbnek mondható lánytársaságok tagjai vihogva fordultak el, amikor megláttak minket. Én pedig pontosan tudtam, Nathaniel mikor vette észre őket. Egyik pillanatról a másikra egész testében megfeszült, és csak azért jutottunk tovább, mert én enyhén megrántottam, amikor kicsit lemaradt tőlem.

A teremhez érve, én egyből a helyemre siettem. Rosa, úgy tűnt már várt rám.

–Sky! Valami gáz van. - nyögte ki feszülten.

–Mi? - néztem körbe, és azonnal meg is értettem, mire gondolhat.

Igazából elsőre semmi feltűnő nem volt a teremben. Csakhogy én tudtam, hova kell nézni, ha elhangzik a "gáz" kifejezés, velem kapcsolatban. Charlotte pedig önelégült vigyorral pillantott felém, amikor észrevette, hogy őt nézem. Közben Amber épp odalépett a helyére ülő Nathaniel-hez. Basszus!

–Sky, mi történt? - fordult felém Rosa értetlenül.

–Honnan tudjam? - tártam szét a karom.

Bár Rosa rendületlenül próbálta kiszedni belőlem hogy most akkor amúgy mi a fene is van, én csak reméltem, hogy véletlenül hallhatok valamit abból, amit Amber mond Nathaniel-nek. Aki roppant idegesnek tűnt. Aztán felém kapta a fejét.

Annyira lesápadtam, mint szerintem még soha. És nem is akartam volna. Nathaniel arcán düh, és értetlenség látszott. Legszívesebben elfutottam volna. Úristen... Mi a franc?

Nathaniel már készült felállni, amikor Amber megragadta a karját és Charlotte-tal teljes egyetértésben mondtak neki valamit, mire ő zavartan bólintott. És utána nem nézett újra rám. Mintha egyszerűen csak ignorált volna. Hát mit ne mondjak... Nem esett jól.

Lysander-nek 3. óra után tűnt fel a szótlanságom, és Nathaniel feszültsége. Akkor viszont annyira, hogy nyilván muszáj volt megjegyzést is tennie rá.

–Igazából azon gondolkodom már egy ideje... - kezdett bele óvatosan.

–Igazából tudom, mi érdekel, szóval akár rá is kérdezhetnél. - forgattam a szemem.

Lysander egy darabig kérdőn fürkészett, végül sóhajtva biccentett.

–Mi történt Nathaniel-lel?

–Az engem is érdekelne... - dünnyögtem.

Lysander legalább öt percig nézett rám döbbenten. És egyébként utána is egész nap érdeklődő tekintettel méregetett. Nem tudtam érte hibáztatni.

***

Az, hogy végül életemben először lógtam el órát, egyértelműen Charlotte hibája. Függetlenül attól, hogy igazából Amber-nek valószínűleg több köze volt a dologhoz, továbbá a végső lökést Nathaniel-től kaptam. De én azért mégis inkább Charlotte-tot hibáztatom.