C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 18

Utólag talán ráfoghatom a piára a dolgot, de igazából ez se sokat segít rajtam. Nem voltam magamnál, de akkor is tennem kellett volna valamit. Mondjuk ellenkezhettem volna. Vagy, ha elhányom magam... az is egyfajta megoldás lett volna. Csakhogy akkor még nem volt hányingerem.

De nem ez volt a legnagyobb probléma. Hanem, hogy igazság szerint élveztem a dolgot. És ez az, amit sosem fogok tudni megbocsátani magamnak. Fenébe már! Én nem ilyen vagyok. Akkor viszont nagyon is olyan voltam. És ha azt veszem, hogy függetlenül a piától, az egyetlen dolog, amivel végig tökéletesen tisztában voltam, az Dake kiléte, és korábbi tettei... És még így se állítottam le.

Miután Dake, már póló nélkül, engem is készült "megszabadítani" a felsőmtől, előbb fölém hajolva kisimított egyet a sokezer rakoncátlan tincsem közül az arcomból. És akkor a szemembe nézett. Egy pillanat volt az egész, de nekem bőven elég volt. Egy pillanatig láttam csak az ő szemében egy teljesen másik ember, igéző, acélszürke tekintetét.

–Castiel? - suttogtam döbbenten. Azt hiszem végérvényesen elvesztettem az eszemet.

Dake is észrevette a törést, még mielőtt megszólaltam volna, de szerintem bármi mást mondok, nem foglalkozik vele.

Castiel egy másik eset. Ezen még Dake se tudta túltenni magát. Ugyanis, bár mindketten a "csajozós" kategóriába tartoznak, Castiel igazából 'kalandozgat'. Ami Dake szerint spec rosszabb (elég necces téma). Míg Castiel alapból érzelmek nélkül... él(?), és a lányokhoz is úgy viszonyul, addig Dake "szeretetet ad". Legalábbis a partnere úgy gondolja. Egy darabig. Dake szerint ebben legalább van 'valami', ha ugyan hazugság is. De végülis, "több, mint a semmi". Dake számára az érzelmek fontosak, hisz felhasználja őket, míg a 'Castiel+érzelem' egy nem létező képletnek tűnik. Ott és akkor pedig Dake számára világossá vált, hogy egy Castiel/Dake felállásban egyértelműen Castiel-t választanám. És ezt nem tudta feldolgozni.

Castiel ilyen körülmények között történt említése, Dake-ben is előidézte azt a törést, amit valószínűleg semmi más nem okozhatott volna. Láttam megcsillanni valamit a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Na, a következő pillanatban már pontosan tudtam, mit is gondolhat. Talán még szó szerint is tudtam volna idézni. De nekem nem kellett, megterte ő helyettem.

–Te ribanc! - kiáltotta az arcomba. Közelről. Nagyon közelről.

Továbbra is volt bennem pia, így a fáziskésés persze adott, ezért vagy fél percig meredtem rá elképedve, miközben ő folyamatosan sértéseket vágott a fejemhez. A jó hír, hogy nem tudtam felfogni, amit mondott. A rossz hír, hogy ettől függetlenül, elég kétségbeejtő helyzetben voltam.

Ketten voltunk a szobában, és a kint százezer decibellel üvöltő zenétől kizárt volt, hogy bárki, bármit hallhatott volna. Úgyhogy mindenképp szívtam. Még akkor se tudtam volna segítséget hívni, ha mondjuk megfordul a fejemben, hogy van olyanom, amit mobilnak csúfolnak, ugyanis a következő pillanatban Dake, látva, hogy nem veszem elég komolyan, a csuklóimnál fogva, a fejem mellé szorította mindkét karom. Fájt. De a félelmem addigra már nagyobb volt.

Dake csak ordított és ordított, de az még az eleje volt az egésznek. Az igazi kiakadása csak ezután következett. A karomnál fogva, egy hirtelen mozdulattal oldalra lökött, ami miatt, lezuhantam az ágyról és még a fejemet is bevertem a földbe.

–Dake, kérlek! - néztem rá rémülten.

Már a sírás kerülgetett. A fájdalomtól és félelemtől kezdtem kijózanodni, és egyben bepánikolni is. Rossz kombináció...

–Ne, ne most könyörögj, meg hisztizz! - állt meg felettem.

–Nem csináltam semmit. - próbáltam hátrálni, és amikor Dake fenyegetőn tett felém egy újabb lépést, egyszerűen kitört belőlem a zokogás.