C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 14

Az egész nap, sőt, még a következő és az azt követő is óriási kábulatban telt. Legalábbis számomra. Próbáltam rendezni a gondolataimat Castiel-lel kapcsolatban. Ugyanakkor konkrétan a közelébe se mertem menni. Féltem, hogy az, hogy belepiszkáltam a mobiljába, ezzel pedig a magánéletébe, illetve az, ahogy utána viselkedtem vele (függetlenül attól, hogy elvileg azt a dolgot ott, és akkor lezártuk),olyan irányba változtat az amúgy is értelmezhetetlen kapcsolatunkon, ami... khm... kifejezetten rossz hatással lenne rám. Úgyhogy Castiel-lel nem beszéltem. Csak ha Lysander miatt egy társaságba kerültünk, és akkor is csak amennyit muszáj volt.

Oh, igen. Lysander. Na, ő egy érdekes eset volt az elmúlt napokban. Jobb barátra leltem a személyében, mint eddig valaha bárkiben. És ezt mind, ilyen rövid idő alatt. Bármiről tudok vele beszélgetni. De tényleg. Bármiről. Ráadásul a hétfő után kedden és csütörtökön is együtt lógtunk suli után. Ma délutánra (és estére, meg holnapra) pedig már el is hívott arra a bizonyos hosszabb zenekari próbáljukra. Ami mondjuk szívás, mert ott nyilván beszélnem kell Castiel-lel is. Annyi időn belül pedig nem is keveset. Bakker! Nem biztos, hogy ez jó ötlet...

Mindemellett persze Rosa és Alexy támogattak folyamatosan. Az ebédszünetben például mindig ők foglaltak le. Olyankor ugyanis Lysander Castiel-lel beszélgetett. Ja, miután a délutánokat velem töltötte... Armin pedig a másik eset volt. Ő a figyelmemet terelte el, tekintve, hogy ő igazából nem tudott a Castiel-lel történtekről.

Rajtuk kívül Iris-szel beszéltem még egész sokat, meg miatta a többi lánnyal is az osztályban, akikkel jóban van. Szóval tovább gyarapodott azon emberek száma, akikkel kezdek jóban lenni az osztályon belül. Remek. És mivel jövő héten szerdán nem lesz tanítás, meg is lett annak a bizonyos pizsipartynak az időpontja. Vagyis a kedd este.

Ma reggel, amikor beléptem a suli udvarára, már kezdtem érezni, hogy nem biztos, hogy olyan nyugis és kellemes lesz a napom, mint szeretném. Castiel reggelente, az ominózus első napom óta, mindig a teremben van első óra előtt. Úgyhogy az, hogy megláttam, amint az egyik fa árnyékában álló padon ülve épp egy szál cigibe szív bele (amit amúgy tilos, főleg az iskola területén, de szerintem Castiel-től még a legtöbb tanár is tart, szóval nem volt veszélyben)... Nos, azon kívül, hogy őrülten menő, és laza látszatot keltett, egyből megremegett a gyomrom és reméltem, hogy vagyok elég gyors futó ahhoz, hogy besprinteljek az épületbe. Hát, majdnem sikerült. Csak végülis, mégcsak el se tudtam indulni, amikor Castiel tekintete megakadt rajtam és odaszólt nekem, hogy menjek oda.
És piros pont, amiért álltam a tekintetét. Végig, amíg mellé nem értem. Az más kérdés, hogy a szemem sarkából láttam, ahogy szinte az összes lány, aki akkor éppen az udvaron tartózkodott, minket bámul. Oké, Castiel mindenkinek felkelti az érdeklődését, ez tény. És mivel első körben is már rá lehet aggatni a 'veszélyes' jelzőt, a lányok nagy része a suliban összehúzott szemmel figyeli minden mozdulatát és próbálja megfejteni, hogy is működhet. Az csak hab a tortán, hogy Castiel nem az a kifejezetten társasági ember, aki mindenkivel csakúgy elbeszélget. Lysander-en, Rosa-n és rajtam kívül (jó, én kicsit necces vagyok, mert mostanában én nem kerestem a társaságát, de ez az alapvető tényeken nem változtat), igazából csak Armin-nal és Iris-szel beszél néha, de velük se túl sokat. Még hozzám képest se.

Amikor odaértem a padhoz, amin Castiel ült, alig pár másodpercnyi töprengés után már le is vágtam magam mellé. Az udvaron zúgolódás kezdődött. Na, igen. Castiel az egyetlen ember, talán az egész világon, akinek elég hozzászólnia valakihez, az már világvége-hangulatot eredményez.
Nem foglalkozva a körülöttünk lévők (jelen esetben a 10 méter körülöttünknek számított) suttogásával, kérdőn pillantottam Castiel-re.

–Van valami oka, hogy idehívtál, vagy csak szeretsz feltűnést kelteni? - vontam fel a fél szemöldökömet.

Castiel halkan elnevette magát és ahelyett, hogy válaszolt volna, egy újabbat szívott a cigijébe, majd ahogy kifújta a levegőt, mindketten a felfelé szálló füstöt figyeltük. Aztán elém tartotta a szálat, gondolom azzal a szándékkal, hogy megossza velem, de én csak megrázta a fejem. Pedig amúgy nem vagyok feltétlenül cigi-ellenes. Az addikció része mondjuk már zavar a dolognak. De nem leszek álszent, nem mondom, hogy fújj, undorító, hogy lehet valaki ekkora hülye... Én is szívtam már. Párszor. Amikor épp úgy hozta a helyzet, hogy haverokkal voltam és rágyújtani volt kedvük. És akkor az olyan "miért ne?" szitu volt. De sose szoktam rá. Ami miatt büszke vagyok magamra. Ott, és akkor viszont semmi kedvem nem volt Castiel-lel egy szál cigit közösen elszívni. Több okból se. És csak részint azért, mert tartottam a tanároktól. Másrészt viszont... Az már túl sok lett volna. Bőven elég már az is, hogy beszélgetünk.