C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 19

Az, hogy végül pont Castiel próbált megvigasztalni, aki miatt egyáltalán leittam magam, és hagytam, hogy a történtek... Nos, megtörténjenek... A sors iróniája. Mindenesetre ő tényleg segíteni akart. Őszintén. Emiatt mondjuk először csak még erősebben kezdett rázni a zokogás, de miután sikerült feldolgozni a helyzetet, már egyszerűen csak jól esett.

–Minden rendben lesz. - suttogta a fülembe.

Óvatosan elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. Meg akartam szólalni. Mondani akartam valamit. Oké, gőzöm sincs, mit, de valamit mindenképp. De aztán mégse szóltam egy szót se, csak levegő után kaptam, amikor a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

–Skylar, Castiel! - nézett be a szobába hirtelen Lysander. –Menjünk innen.

–Jó. - pattant fel mellőlem Castiel.

–Castiel! - szóltam utána, de továbbra is szét voltam esve, ennek okán pedig a nevén kívül nem is volt értelmes gondolatom.

Castiel kérdőn visszafordult és érdeklődve nézett rám. Csakhogy én ennél többet nem tudtam hozzászólni a témához.

–Skyl? Jól vagy? - váltott át aggodalmasra a tekintete.

–Persze. - nyögtem ki, és már fel is álltam. Na, ezt nagyon nem kellett volna. Egyrészt, mert a mozdulat túl gyors volt, másrészt, mert amúgy rohadtul többet ittam előtte, mint az oké lenne, és ennek persze továbbra is éreztem a hatását.

–Skyl! - sietett oda hozzám azonnal Castiel és elkapott, mielőtt még összeeshettem volna. –Na, jó. Inkább segítek. - biccentett, majd a karomat a nyaka köré fonta (mivel nekem meg ehhez se volt energiám) és kivezetett a szobából.

–Mehetünk. - szólt Lysander-nek, amikor mellé értünk.

–Rendben. - biccentett Lysander határozottan, és már indultunk is.

Azt hiszem elaludtam a taxiban. Mert persze mi előrelátható kamaszok vagyunk, nyilván nem saját kocsival mentünk, hisz tudtuk, hogy ahhoz legalább egyikünknek teljesen le kell mondania, nagyjából a pia gondolatáról is. És bár Lysander szerintem egy kortyot se ivott, nyilván nem kockáztathattunk. Így tehát, maradt a taxi. Ami szinte rekoridő alatt ért a szórakozóhely elé. Mi pedig beszálltunk hátra. Mind. És én ültem közepén. A következő pedig, amire emlékszem, hogy már a Castiel-rezidencia előtt állunk és miközben Lysander a viteldíjat intézi, Castiel óvatosan próbál felébreszteni engem. Az már szinte másodlagos, hogy amúgy az én fejem éppen Castiel vállán pihent. Hm... Erre azért jó lenne emlékezni.

–Skyl, megvagy? - nézett a szemembe Castiel, amikor lassan felemeltem a fejem és kissé kómásan pillantottam rá.

–Ühüm. - motyogtam.

–Tudtok jönni? - nézett be a nyitott ajtón Lysander, aki már kint várakozott.

–Persze. - bólintott Castiel, és már ki is pattant majd nyújtotta a kezét nekem, hogy bele tudják kapaszkodni.

Először majdnem figyelmen kívül hagytam. Teszem hozzá, semmi szándékosság nem volt benne. Egyszerűen annyira idegen volt Castiel viselkedés, hogy az agyamban rövidzárlat keletkezett és nagyjából semmit nem tudtam feldolgozni. És igen, mindezt Castiel miatt. Mondanám, hogy ez meglepő, de... Igazság szerint hozzátartozik a... Kapcsolatunkhoz? Ja, mondjuk. Úgyhogy amikor megláttam a kezét, amit segítség gyanánt nyújtott felém, majd a törődő, óvatos mosolyt az arcán, amivel visszanézett rám, egy pillanatra teljesen leblokkoltam. Aztán megpróbáltam egyedül kimászni. Castiel nem vette magára a dolgot, ahelyett, hogy megsértődött volna, halkan elnevette magát a szerencsétlenkedésemen, majd ezúttal határozottan megragadta a karom és kiszenvedett a kocsiból. Merthogy persze nekem meg a végtagjaimat is nehezemre esett összeszedni.