–Dobolni? - kerekedett el Nathaniel szeme.
–Ühüm. - mosolyogtam továbbra is. –Lenne itt egy banda dolog. Csak ne akadj ki...
–Milyen banda?
–Oké, de mielőtt mondanám... Én szeretném, ha beszállnál, és jó lenne, ha megtennéd... Értem.
Kegyetlenség volt ez tőlem? Minden bizonnyal. De... Okom volt rá, és nekem ez elég. Mert igen. Tény, hogy Nathaniel-re van szükségem ahhoz, hogy Castiel végképp felfogja és talán el is fogadja: olyan, hogy én és ő, nincs és nem is lesz. És ha ehhez az kell, hogy olyan viszont legyen, hogy Nathaniel és én, akkor lesz olyan. Tessék. Ha azt vesszük, még ezt is Castiel-ért teszem. Miért is tudom előre, hogy nem fog nekem hálálkodni utána...
–Hallgatlak... - fonta össze a karját maga előtt.
–Szóóóval... Lysander-nek van egy bandája. Abban vagyok benne én is. Gitározom. Lysander meg énekel.
–Ez nem az a banda, amit Castiel-lel ketten alapítottak? - ráncolta a homlokát.
–Nos, de. Csak bevettek engem is. De nincs dobos. És kéne. Nagyon. Annyira jó lenne, ha fel tudnánk lépni! - lelkesedtem, valószínűleg kicsit jobban, mint amennyire hihető lett volna. Nem baj, Nathaniel amúgy is el volt foglalva a saját gondolataival.
–Hidd el, hogy ez rossz ötlet. - csóválta a fejét.
–Ne már! - néztem rá csalódottan. –Hetek óta dobost keresnek. - túloztam kicsit, a számat elhúzva.
–Sky... - sóhajtotta, mire reménykedőn csillant fel a szemem. Legalábbis bíztam benne, hogy ez történt. –Oké, tudod mit? Legyen. Van valamennyi dobos alapismeretem és gyorsan tanulok. Meg tudom oldani. - csóválta meg a fejét, mire örömömben felsikítottam és az asztaltól felpattanva a nyakába ugrottam.
–Köszönöm. - suttogtam hálásan. És tényleg hálás voltam. Csak nem egészen azért, amiért kellett volna...
Nathaniel-lel még nagyjából fél órát beszélgettünk, lényegében azt találgatta, ki lehetett a fotós tegnap este. Volt pár tippje, úgyhogy reméltem bejön a terve. Különben meg szívás. Nagy szívás. Rohadt nagy szívás. Oké... Szerintem ezt nem érdemes tovább ragozni... Végül elköszöntünk egymástól azzal, hogy én beszélek Lysander-rel és Castiel-lel, ő meg tovább tippelget. Mindkettőnk izgalmas délután elé nézett...
Amikor visszaértem Castiel-ékhez, csak Lysander-t találtam a próbateremben.
–Skylar! Végre. - sóhajtott megkönnyebbülten.
–Baj van? - kérdeztem értetlenül.
–Castiel megtudta, hogy Nathaniel-lel találkoztál. - húzta el a száját.
–Oh, igen. Ezzel kapcsolatban lenne is itt valami... - túrtam a hajamba.
–Mit csináltál? - húzta össze a szemét, rosszat sejtve. Nos, nem hibáztathattam.
–Tudoood... Kellett egy dobos a bandába. - kezdtem bele, de Lysander már itt megállított.
–Mondd, hogy nem az lesz sztori vége, amit most gondolok!
–Sajnálom. - sütöttem le a szemem. –De... Ő pont jó. Tényleg.
–És mi lesz Castiel-lel? - kérdezte idegesen.
–Mi lenne? - vonogattam a vállam, tettetett könnyedséggel.
–Mit tervezel, Skylar?
–Semmit.
ESTÁS LEYENDO
C'est la vie, avagy ilyen az élet
Fanfic"-Akkor én meg azt mondom, hogy nem vagy vicces. - vágtam rá gondolkodás nélkül. -Castiel, hagyd már békén. Miért piszkálod folyton? - tárta szét a karját Lysander. -Nagyon remélem, hogy nem azért, amit így élből rávágnék. - meredt rá Rosa. Castiel...
