C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 40

A koncert napja. A koncerté. Amikor is végre bemutatkozunk. Merthogy Armin-nal fejét találtam a szöget. Elképesztő szinten bejött a dolog. Olyannyira, hogy a nyári vakáció indító bulin már mi készültünk adni a nyitó koncenrtet. Ez volt a nagy debütálásunk és nagyon izgatott is voltam miatta. Szerintem amúgy a srácok is, de ők nem mondták ki. Meg se lepődöm ezen.

– Úristen! – temettem a tenyerembe az arcom a backstage-ben állva.

– Jól vagy, Skyl? – lépett mellém Castiel és gyengéden átkarolta a vállam.

– Persze. Csak sose gondoltam volna, hogy lámpalázas lennék. – motyogtam rápillantva.

– Minden rendben lesz. – csatlakozott be Lysander is a beszélgetésbe.

– Ja, királyak leszünk. – bólogatott lelkesen Armin.

– Jó, köszi. Igyekszem. – sóhajtottam gondterhelten. A szívverésem tempója szerintem már abszolút nem volt az egészséges tartományban. Na, sebaj...

A koncert végül jobban is sikerült, mint ahogy azt reméltem volna. Hatalmas sikerünk volt. És mivel ez ilyen nem csak a mi sulinkat érintő buli volt, rögtön az egész város előtt mutatkozhattunk be, hisz minden suliból érkeztek diákok. Köztük volt Emma is, aki enyhe protekciójának hála, az első sorban állva csápolt.

Sosem éreztem még akkora adrenalin löketet, mint ott, a színpadon állva. A srácok jelenléte teljesen megnyugtatott és a lámpaláz helyét átvette valami őrült büszkeség féle érzés. Ami már sokkal kellemesebb volt, mint a hülye lámpaláz.

A mi koncertünk után egy másik zenekar vette át a színpadot, így mi is kiörjönghettük magunkat a nézőtéren is. Nem mintha amúgy a színpadon nem az csináltuk volna...

– Sky! – ugrált mellém Emma. – Fantasztikusak voltatok.

– Anyáék hol vannak? – kérdeztem a tömeget pásztázva.

– Ne aggódj. A koncertetek után le is léptek. – nyugtatott meg.

– Akkor jó. – könnyebbültem meg.

– De Sky. – váltott át komolyabb hangnemre Emma. – El kellene mondanod nekik.

– Szerintem ez nem lenne jó ötlet. – húztam a szám.

– Egyszer meg kell tudniuk. – csóválta a fejét.

– De nem most. – vágtam rá.

Emma pedig rám hagyta. Holott, tudtam mennyire nem ért egyet velem. Nos, igen. Anyáék valahogy kimaradtak abból, hogy mi Castiel-lel már jópár hete egy párt alkotunk. Ennek nemes egyszerűséggel az volt az oka, hogy a legutóbbi és egyben egyetlen találkozásuk alapján határozottan biztos voltam benne, hogy nem támogatnák a kapcsolatunkat. Nekem meg nem volt kedvem két tűz közé kerülni. Bár így se jártam jobban. Ugyanis Emma-n kívül senki sem tudta, hogy a szüleim nem tudnak rólunk. Tehát nyilván Castiel se. Szóval egy titok itt, egy másik ott és gyakorlatilag így is volt két tüzem, ráadásul mind a kettőt én gyújtottam meg saját magamnak. Gratulálok Skylar, profi vagy, mondhatom...

– Hello, Cica! – hallottam meg Castiel hangját, a hátam mögül, majd a következő pillanatban a karja már a derekamon volt és egy gyengéd, de határozott mozdulattal maga felé fordított.

– Szia! – vigyorogtam rá, miközben karomat a nyaka köré fontam.

– Minden oké? Mintha Emma kicsit idegesen hagyott volna itt. – ráncolta a homlokát.

– Néha ideges rám, előfordul. – vontam vállat igyekezve minél jobban nem törődömnek látszani.

– Ez ilyen tesós dolog?