C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 28

–Te jó ég! - meredt Lysander maga elé döbbenten.

–Most haragszol rám? - kérdeztem idegesen.

–Én... Skylar... Rendben. Figyelj. Az, hogy haragszom-e... Inkább nem értelek. Nem számítottam erre tőled. Sejtettem, hogy lesznek problémák Castiel-lel, de azt hittem, akkor is mellé állsz majd.

–Én csak... Nekem ez nem ment. És ezzel még téged is elveszítettelek. De nem találtam más megoldást.

–Ha elmondtad volna... - túrt a hajába.

–Ha elmondtam volna, le akartál volna beszélni róla.

–Igen, valószínűleg. - biccentett végül. –De ez akkor se a megfelelő megoldás volt.

–Mostmár úgyis mindegy, hisz tudsz a dologról. Nem fogod hagyni, hogy folytassam.

–Én nem ezt mondtam. Illetve... Nem mondtam ilyet. Csak... Ezt most elég nehéz kezelnem. - mondta ki az egyértelműt.

–Megértem, persze. - sóhajtottam. –És most... Utálsz?

–Nem, nem utállak. Nem tudnálak. Nem is akarlak.

–De nem is örülsz annak, amit csináltam.

–Nyilván. De próbálom megértetni a dolgot. Nehezen megy, de én tényleg próbálkozom.

–Én pedig ezért nagyon hálás vagyok.

–Viszont...

–Ne, könyörgöm. Csak ezt ne mondd ki. - temettem az arcom a tenyerembe.

–Beszélned kell Castiel-lel. És ezt te is tudod.

–Neked meg azt kellene tudnod, hogy rohadtul nem kéne beszélnem vele. - néztem fel rá dühösen.

—A nem kéne és a nem mersz között különbség van.

–A nem merek és a nem akarok között is hatalmas különbség van.

–És te pontosan tudod, hogy az előbb nem mondtál igazat, már ami a jelenlegi helyzetet illeti...

Épp meg akartam szólalni. Ellenkezni valahogy. Ugyan azt nem tudom, hogy mit akartam mondani, de hogy ellenkeztem volna, az biztos. Azonban akkor újból csöngettek. Először nem is foglalkoztam vele. Aztán feltűnt valami. Lysander egy fél pillanatra se nézett az ajtó irányába. Végig mélyen a szemembe nézett és érdeklődve figyelte a reakcióm.

–Ugye ez csak vicc? - pattantam fel idegesen.

–Nem én találtam ki, ha ez megnyugtat.

–Már miért nyugtatna meg?

–Nem tudom. Csak gondoltam, hátha.

–Szóval most miattad van itt?

–Jött volna magától is, de igen. Lényegében miattam van itt. De én csak említettem neki, hogy én jövök. Ő volt az, aki ezt hallva közölte, hogy ő akkor is.

–Én nem engedem be. - vágtam rá.

–Jó. - emelte fel a kezét. –Akkor majd beengedem én.

–Mi? - pattantam fel, miközben már el is indult az ajtó felé. –Nem. Hé, kizárt. Ez az én házam.

–A szüleidé. - szólt hátra a válla felett.

Az egyetlen esetleges magyarázatom arra, hogy miért nem rohantam el a szobámba elbújni az, hogy egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy a) beengedi, b) tényleg az fog bejönni, akire számítok. Persze ez se jött össze.
Ott álltam, egyedül a nappaliban, tök szerencsétlenül, amikor meghallottam a hangját. És megremegett a lábam.