C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 34

Összevont szemöldökkel meredtem a tükörképemre. Igen, talán Rosa-nak igaza volt. Talán tényleg vehettem volna durvulósabbra a figurát egy ennél elegánsabb ruhával. Talán akkor kevésbé érezném magam kellemetlenül. És az viszont teljesen biztos, hogy mindezt Castiel miatt gondolom. Francba is! Nekem barátom van. Akit szeretek. Nagyon. Ráadásul Castiel-ből elegem van. Eddig is elegem volt belőle és ezután is hasonlóan lesz. De való igaz az is, hogy hónapok óta egy szót se szóltam hozzá. És ő se hozzám. És ennek így is kellett lennie. De most... Mi lesz most?

Remegő, izzadt kezemet beletöröltem a ruha elejébe. Most el fogok ájulni. Vagy ha most még nem is, de a tavasz-köszöntőn legalább.

–Zavarok? - lesett be a szobám ajtaján Emma.

–Nem dehogyis! Épp elkészültem. - mosolyogtam rá. Kicsit erőltetettnek éreztem azt a mosolyt. Valószínűleg nem véletlenül...

–Minden oké? - lépett beljebb, majd leült az ágyamra és kérdőn nézett rám. –De igazából mindegy is, mit válaszolsz. Látom, hogy nincs. - intett le, mielőtt még egyáltalán megszólalhattam volna.

–Aham. - dünnyögtem. –És az én zseni, és gondolatolvasó húgom feltételezem, hogy azt is tudja, mi az én problémám.

–Tekintve, hogy ezt a zsenit beavatod életed minden apró történésébe... Természetesen tudom. - vigyorodott el.

Legalább olyan erőltetett volt az ő vigyora, mint az én iménti mosolyom. Ebből pedig az is kiderült, hogy együtt érez velem és nem csak gúnyolódni jött át a szobámba. Bár jól esett, nem sokra mentem vele. De így legalább ketten ültünk még vagy 10 percig néma csöndben. Emma szólalt meg végül.

–Nem tervezed, hogy szakítasz Lysander-rel, ugye? - kérdezte halkan.

–Én semmi ilyesmit nem tervezek. - csóváltam a fejem.

–De...? - vonta fel a szemöldökét.

–Amikor Castiel képbe kerül, valamiért ritkán történik minden az előzetes eltervezés szerint.

–Ne már, Sky! - nyögte Emma. –Mondj nemet. Mindenre. Pontosabban... - gondolkodott el. –Csak Castiel-nek. De neki mindenre.

–Aham, pont ettől nem félek. Emma, tudok én nemet mondani. Tényleg. Bármire. A baj az, hogy attól még, hogy mondok valamit, nem biztos, hogy azt is fogom érezni. És én nem tudok hazudni Lysander-nek. Amikor összejöttünk, elegem volt még Castiel gondolatától is. De az már régen volt. Túl régen. Hónapokkal ezelőtt. És én azóta nem beszéltem Castiel-lel. Egyáltalán, semmit. Viszont tudom, akkortájt milyen hatással bírt rám lenni. És félek, mert ha ez most is hasonlóképp lesz...

–És akkor? - vágott a szavamba Emma. –Ez mind nem tök mindegy? Szereted Lysander-t. Tudom, hogy így van. Akkor még jöhet száz Castiel is, akkor is őt kell választanod. És nem kell szakítanod vele, csak azért, mert Castiel hülye feje megjelent az ajtórésben. Majd szépen visszahúzza, becsukja az ajtót és még a kulcsot is ráfordítja. Ennyi. - hadarta idegesen. –Vagy szerinted ez másképp van? - vonta fel a szemöldökét.

–Na, ez így biztos nem lesz jó. - ráztam meg határozottan a fejem.

–Mi? - forgatta a szemét Emma.

–Én vagyok az idősebb. Én vagyok a te nővéred. Nekem kell tanácsokat adnom neked és nem fordítva.

–Hát... Ez van. - vigyorodott el.

Ez a vigyor már nem volt erőltetett. És amikor visszamosolyogtam rá, az én mosolyog is erőltetettségtől mentes volt. És ezért jó, ha az embernek van testvére. Pár perc alatt képes belőle kiverni a hülyeséget, mert jobban ismeri őt, mint az illető saját magát.