Az egész hétvégém abból állt, hogy Emma-val próbáltam megbeszélni, mi is történt pontosan, de őt annyira felzaklatta ez az egész, hogy bezárkózott a szobájába és még enni se volt hajlandó kijönni. Meg tudtam érteni, de ettől még nem örültem neki.
Amikor vasárnap délután csengettek, én mentem ajtót nyitni, mert anyáék nem voltak otthon. Ahogy kitártam, döbbenten meredtem az ott ácsorgó Lysander-re.
–Szia! - köszönt egy óvatos mosollyal.
–Lysander... Hát te? - nyögtem ki zavartan.
–Esetleg bemehetek?
–Persze. - álltam félre, így ellépve mellettem, bement a házba.
–Gondoltam rátok nézek. - pillantott rám.
–Ez kedves tőled. - mosolyodtam el halványan.
–Hogy vagy? - kérdezett rá.
–Én... Én jól. Nagyjából. Emma viszont... - idegesen sóhajtottam. –Azóta nem is beszéltünk. Aggódom érte.
–A szobájában van?
–Igen. - biccentettem.
Lysander kérdő tekintetére reagálva Emma szobája felé intettem, mire ő meg is indult arra. Kopogott kettőt, mire a szobából halkan meghallottam Emma hangját.
–Igen?
–Emma! Lysander vagyok. - kezdte. –Nem jönnél ki egy kicsit?
–Nem is ismerlek. - szólt ismét a húgom. –Nem mintha Dake-et annyira hű, de ismertem volna... - dünnyögte.
–Kérlek, gyere ki! Én és a nővéred beszélni szeretnénk veled.
Őszintén szólva... nem hittem volna, hogy Lysander sikerrel járhat. Akkor azonban mozgás félreérthetetlen hangjait hallottuk meg a szobából, majd kattant a zár, és Emma nézett ránk, kisírt, vörös szemmel, kócos hajjal és még mindig a pénteki ruhájában.
–Istenem... - kaptam a szám elé a kezem és odasietve hozzá, megöleltem.
Lysander nem szólt semmit, csak a szemem sarkából láttam, hogy visszaindul a nappali felé. Párperces egymás vállán sírás után, mi is követtük Emma-val.
A nappaliban aztán Emma-val leültünk a kanapéra, Lysander pedig a szemben lévő fotelben helyezkedett el.
–Beszéltetek Dake-kel? - szólalt meg végül Emma halkan.
–Már tegnap. - bólintott Lysander.
–És... Mi mondott? - kérdezett rá és konkrétan úgy nézett ki, mint aki a halálos ítéletét várja. Már amennyire azt várni szokták...
–Igazság szerint... - sóhajtottam. –Semmit. Pontosabban, valami olyasmit, hogy ne avatkozzak a dolgaidba, meg neked kell döntened... Vagy valami ilyesmi.
–Az nem jó. - nyögte ki lehajtott fejjel.
–Emma. - kezdte komolyan Lysander. –Tudom, hogy ijesztően, esetleg kellemetlenül hangzik, de... Beszélned kéne Dakota-val. - Emma nagyot nyelt, de nem szólalt meg. –Ott lennénk mi is Skylar-rel, de csak elbújva, hogy ő ne tudja.
–Mikor? - szólalt meg Emma nagy sokára.
–Minél előbb. - mondta ki Lysander.
Bár pontosan tudtam, hogy Lysander-nek igaza van, akkor is elkeserített ez az egész. Így se tudtam megvédeni Emma-t, de most még ráadásul vissza kell szinte küldeném annak a baromnak a közelébe.
YOU ARE READING
C'est la vie, avagy ilyen az élet
Fanfiction"-Akkor én meg azt mondom, hogy nem vagy vicces. - vágtam rá gondolkodás nélkül. -Castiel, hagyd már békén. Miért piszkálod folyton? - tárta szét a karját Lysander. -Nagyon remélem, hogy nem azért, amit így élből rávágnék. - meredt rá Rosa. Castiel...
