C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 17

A szórakozóhely, ahova mentünk, fényévekre volt attól, ahol Emma-t Dake-kel találtuk. Mind távolságilag, tekintve, hogy a város másik végében volt, mind pedig kinézetre és hangulatra. Oké, minimális tömegnyomor nélkül szinte nincs buli, szóval azt nem fogom mondani, hogy egy nagy kört alkotva, hárman beszélgettünk, teljes nyugalomban, de csak kétszer léptek rá a lábamra és három ember jött nekem egy "útban vagy" kijelentéssel. De ez húsz perc alatt történt, ami egész jó arány.

–Nem is olyan rossz ez a hely. - motyogta Lysander, idegenkedve figyelve a tömeget.

Én egy bárszéken ültem, a pultnál, ő pedig mellettem ácsorgott és a fejét kapkodta. Castiel közben visszaért hozzánk kezében három üveggel.

–Szívesen. - vigyorgott ránk, mikor átadta.

–Végülis , majdnem megköszöntem. - ráncoltam a homlokom az üveget nézve. –Hogy szerezted? - pillantottam fel a dealer-re.

–Szép a mosolyom. - vágta rá. Mivel továbbra is kérdőn vártam a választ, elnevette magát és megadón biccentett. –Maradjunk annyiban, hogy a pultos csaj szerint is szép a mosolyom.

–Oké, ez így már stimmel. - csóváltam a fejem.

–Itt szoktak táncolni az emberek? - szólalt meg váratlanul Lysander, akinek a kezében továbbra is érintetlenül volt az üveg. Mi, Castiel-lel, már kibontottuk a magunkért és meg is húztuk, "ha már buli, legyen nagyon" alapon.

–Nem látod? - intettem a tánctér... dühöngő felé.

–Ez az? - tárta szét a karját. –Valami normálisabbra gondoltam...

–Amíg ilyen degenerált "zenét" nyomnak, addig mit vársz? - röhögte el magát Castiel, majd látva Lysander szerencsétlen arckifejezését, intett, hogy mindjárt jön.

Nem tudom, hogy esetleg egy csaj volt-e, aki a zenét szolgáltatta, vagy Castiel nemes egyszerűséggel megfenyegette kicsit a DJ srácot, neadjisten meg is verte... De a következő pillanatban egy általunk kifejezetten szeretett rock-szám hangzott fel. Jó, ez se a lassúzós kategória, de határozott haladás, már ami a táncot illeti. Mondjuk, szerintem egy ilyen helyen nem elegánsnak, hanem betegesnek számítana egy keringő, de arra amúgy se vetemedne itt senki.

–Jössz? - mosolygott rám Lysander egyből.

–Öhm... Persze. - vontam meg a vállam. –Csak megvárom Castiel-t. Lepasszolom az üveget.

Castiel egész hamar visszaért, bár abból, hogy innentől egész emberi számokat játszottak, arra mertem következtetni, hogy egy egész szép dal-listát adott le.

–Na? - tárta szét a karját, amolyan 'lehet ünnepelni' stílusban. Vigyorogva megtapsoltam, hadd örüljön.

–Megfognád? - nyújtottam felé a félig üres üveget. –Lysander táncolni akar.

–Hogyne. - vette át, és egyből meg is húzta. Én mondjuk nem egészen így gondoltam, de beleszólásom akkor már nem igazán volt.

Odasiettem Lysander-hez, aki addigra a tánctéren állt és akkor elkezdtünk... Nos, igen. Táncolni. Majdnem sikerült is elengednem magam. De a szemem sarkából láttam, ahogy Castiel mereven minket figyel. Nem volt túl kellemes érzés. Főleg a megfejthetetlen (mily meglepő...) tekintete. Aztán az egyik szám végén, amikor direktbe odapillantottam, már nem láttam a helyén. A két üres(!) üveget viszont igen. Elhúztam a számat.

–Lysander! - üvöltöttem neki.

–Igen?

–Castiel?