Castiel-lel egész addig beszélgettem, amíg meg nem érkezett Rosa. Akkor ugyanis drága barátnőm nemes egyszerűséggel rámugrott. És kis híján letarolta Castiel-t.
–Úristen! - visította. –Minden oké?
–Természetesen nem. - nyögtem ki, mivel épp készült megölni. Vagy megsüketíteni. Szerintem még ő se döntötte el...
Castiel kissé döbbent tekintettel meredt Rosa-ra, végül a szemembe nézett és egy biztató mosoly kíséretében intett, majd távozott a saját padjához. Kivételesen kicsit haragudtam Rosa-ra.
–Mi a fene történt veletek? - kérdezte Rosa, nem valami kedvesen, miután elengedett, és letelepedett Castiel iménti helyére, ami amúgy meg Lysander széke, szóval sehogy se jött össze a dolog, de persze mindegy...
Gyorsan, tőmondatokban elmeséltem Rosa-nak, mi is volt hétvégén, mert ezekszerint Lysander se tájékoztatta szerencsétlent a fejleményekről. Közben kezdett megtelni a terem emberekkel.
–Szóóóval... Kellemetlen. - fejeztem be a történetet.
–Bakker! - nyögte ki Rosa.
–Ja. És akkor Lysander-rel, meg Castiel-lel maradunk. Meg persze Emma.
–És Dake. - forgatta a szemét.
–Pontosan. - biccentettem.
–Maradjak én is? - mosolyodott el kedvesen.
–Ismételten kizárt. - lépett mellénk Lysander.
–Nyilván most érkezel meg te is. - nézett fel rá idegesen Rosa. –Ebből is ki akarsz hagyni?
–Hasonló okokból, mint legutóbb. - bólintott Lysander.
–Remek! Mindjárt jobban hangzik... - fonta össze a karját maga előtt Rosa. Majd rám emelte a tekintetét. –Sky! Állj már mellém!
Lysander-re pillantottam, aki csak óvatosan megrázta a fejét. Sóhajtva fordultam vissza Rosa-hoz.
–Ros, úgyis azt fogsz csinálni, amit akarsz, de... Lysander-nek igaza van. Ez az ember őrült. Emma-t se engedném a közelébe, ha nem lenne muszáj. De vagy úgy engedem oda, hogy látom, vagy Dake támadja le egyszer úgy, hogy nem vagyok a közelében.
Rosa-t ugyan nem győztem meg, de nem kezdett tovább vitatkozni. Tényleg sajnáltam, hogy vissza kellett neki szólnom, de nem fogok hazudni.
Lysander végül visszaszerezte a székét és nem sokkal később be is csengettek.
Innentől fogva két érzés volt, amit az órák alatt azonosítani tudtam. Az egyik nyilván az idegesség Dake és Emma ügyét illetően. A másik pedig... Nos, azt csak akkor vettem észre, amikor Castiel-lel összenéztünk. Jó, azt az érzést inkább nem nevezném nevén, mert nem is vagyok benne biztos, hogy képes lennék rá, de aránylag felvette a versenyt az idegességgel.
Az ebédszünetre már olyan szinten kétségbe voltam esve, hogy készültem lemondani az egész műveletet.
–Hé, mi van veled Sky? - lépett mellém Armin.
–Ideges vagyok. - nyöszörögtem, miközben lefejeltem a padom.
Armin mellém húzta Lysander széket - aki épp a büfébe ment el - és kérdő tekintettel várta, hogy folytassam. Csakhogy, nekem nem sok kedvem volt folytatni.
–Van valami konkrét oka, vagy csak úgy? - vonta össze a szemöldökét.
–Van.
–És mi? - próbálkozott tovább.
KAMU SEDANG MEMBACA
C'est la vie, avagy ilyen az élet
Fiksi Penggemar"-Akkor én meg azt mondom, hogy nem vagy vicces. - vágtam rá gondolkodás nélkül. -Castiel, hagyd már békén. Miért piszkálod folyton? - tárta szét a karját Lysander. -Nagyon remélem, hogy nem azért, amit így élből rávágnék. - meredt rá Rosa. Castiel...
