C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 31

Hello mindenkinek❤️
Először is, igen, még élek😅
Nem így terveztem ezt az elmúlt pár hetet, de egyszerűen vagy időm, vagy lelkierőm nem volt írni😶
Most viszont itt a következő rész, ami remélem megérte a várakozást😅❤️
A további részekkel kapcsolatban egyelőre nem tudok mit mondani, folyamatosan dolgozom (kellett nekem ez a nyári meló...😂), amikor meg nem, igazából akkor is😅😂
Az egy, ami biztos, hogy készülnek az új részek is, majd szép sorjában. Abba nem fogom hagyni, csak lehet, hogy nem tudnak olyan gyorsan jönni. Aki kitart, annak köszönöm és nem mellesleg hatalmas respect🤝❤️❤️

–Skyl? - vonta fel a szemöldökét Castiel.

–Menj már innen! Mit akarsz még? Nem volt elég a tegnap este? - fakadtam ki.

Castiel döbbenten meredt rám. A tekintetéből sütött, hogy pontosan tudja, miről beszélek, de nem akarja elhinni, hogy felhoztam a témát. Megkockáztatom, hogy abban reménykedett, én valami elképzelhetetlen agyi rendszerhiba okán, de nem emlékszem rá, mi is történt akkor.

Aztán ez a pillanat is leszállt, Castiel tekintete elsötétült és egy heves fejrázást követően már nem is lehetett látni az arcán a döbbenet leghalványabb nyomát se.

–Egyáltalán mit szólsz bele ebbe a beszélgetésbe. Privátszféra, rémlik?

–És neked? - mutattam az arcomra, célozva ezzel a tegnapi pofonra.

–Na, jó. Én léptem. - fordult meg, és el se köszönt senkitől, csak bevágta az ajtót.

–Istenem. - forgatta a szemét Leigh és meg se várta, hogy Lysander reagáljon bármit is, elvonult a konyha felé.

–Lysander... - léptem közelebb hozzá.

–Nem tudhatja meg. - közölte egyszerűen.

Megtorpantam. Beletelt pár másodpercbe, mire egyáltalán felfogtam, mire gondol. Akkor már egyszerűen csak pislogás nélkül meredtem rá.