C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 30

Amikor megérkeztünk Lysander-ékhez, ő leültetett a kanapéra, majd mellém is telepedett. Ott szipogtam, mint valami szerencsétlen, Lysander pedig egy pillanatra se hagyott magamra. Nem kérdezett semmit, nem is mondott semmit, és bár a telefonja legalább ötször csörgött, egyszer se vette fel. Igazából rá se nézett a készülékre, ami a kisasztalon hevert előttünk. Én viszont nagyonis ránéztem. És mindannyiszor Castiel kereste. Én pedig mindannyiszor szorosan lehunytam a szemem és próbáltam magamba fojtani a sírást. Mit ne mondjak... Nem sikerült.

Nagyon régóta ültünk már ott csendben, amikor már egyszerűen meg kellett szólalnom.

-Sajnálom. - motyogtam rekedten.

-Ezt el se kezdd. - csóválta a fejét Lysander, és a hátamat simogatva közelebb húzott magához.

-De. Tényleg. - egyenesedtem ki, majd mélyen a szemébenézve folytattam. -Én vagyok a hülye. Nem kellett volna elmennem erre a... Szóval igen. Castiel-lel kapcsolatban alapból sorban hoztam a rossz döntéseket. Az, amit ma mondott... Én ezzel nem tudok mit kezdeni. És neked is ezért kellett odajönnöd. Nem is tudom, mit csinált volna még, ha te nem segítesz. És basszus, miattam többször is kerültél szar helyzetbe.

-Ha te azt tudnád... - sóhajtotta.

-Mi? - kerekedett el a szemem.

-Semmi. - legyintett. -Skylar, nem okolhatod magad mindenért.

-De...

-Nem. És ebben nincs vita.

-Jó. Legyen. De csak ha elmondod, mire céloztál az előbb. A ha én tudnám résszel.

-Nem. - felelte határozottan.

-Az úgy nem ér, hogy te kérhetsz tőlem valamit, de én tőled nem.

-Hidd el, jobb az úgy, ha nem tudod.

-Ezt szeretném én eldönteni.

-Skylar. Ez nem az a kategória, ahol utána visszacsinálhatod.

-Jézusom, Lysander. Komolyan megijesztesz. - meredtem rá.

-Nyugi. Baj nincs.

-Hát akkor?

Lysander percekig nem mondott semmit. Én nem mertem megszólalni, mert féltem tőle, hogy ha esetleg azon agyal, hogy kezdjen bele, azzal csak kizökkenteném.

-Rendben. Figyelj, Skylar. Nem akartam elmondani. Részint Castiel miatt. Részint miattad. És részint miattam. Nagyon szeretlek, Skylar és tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. Nem akartam kockáztatni és azt se akartam, hogy azt hidd, ez bármin is változtat. Mert nem fog. Nekem ez nem baj. De tudom, hogy te akkor is rosszul fogod magad érezni miatta. Pedig nem kell.

-Lysander, most komolyan, miről beszélsz?

-Szeretlek, Skylar. De nem csak mint barátot. - mondta ki.

Döbbenten meredtem rá és próbáltam feldolgozni... mindent. Úristen. Lysander teljesen őszinte és tiszta tekintettel nézett rám, én pedig remegve fújtam ki a levegőt, mielőtt megszólaltam volna.

-Én... Én erre... Szóval nem számítottam erre. - nyögtem ki.

-Tudom. - mosolygott rám kedvesen, de fájdalom csillant a szemében.

Azonnal megbántam, amit mondtam. Több okból kifolyólag is. Egyrészt nem akartam, hogy fájjon neki. Másrészt, mert amit mondtam, az tényleg nem jelentett még semmit. Nem számítottam rá. Nagyon nem. De nem lettem volna képes azt mondani, hogy én nem szeretem. Azt se, hogy úgy nem.