C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 39

Percekig néma hallgatásba burkolóztunk. A két feltett kérdés közül se én, se Castiel nem tudott egyet se megválaszolni. Végül én elégeltem meg előbb a hallgatást és én szólaltam meg először.

– Beszélnünk kell vele. – mondtam ki. Castiel továbbra se mondott semmit. – Beszélnünk kell Lysander-rel.

– Igen. – sóhajtotta. – Szerintem is. Van valami tipped, hogy pontosan mit is akarunk neki mondani?

– Hát... – akadtam meg. – Azt azért nem mondom, hogy feltétlenül a véleményét kellene kikérnünk, de... Nos, valami olyasmit kéne.

– Szóval azt mondod, hogy rajta múlik, hogy mi... Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – kérdezte idegesen.

– Nem. Ezt így, ebben formában azért nem mondanám. De akkor is meg kell kérdeznünk róla, mit gondol. – pontosítotam. Castiel láthatólag megnyugodott.

– Hát, akkor ezt minél előbb kéne, Cica. – vigyorodott el.

– Miért Cicázol megint? – meredtem rá. – Rosa azt mondta, azért, mert utálsz. Ami az iménti beszélgetésünkből kiindulva, enyhén szólva téves felvetés. Akkor meg, miért?

– Nem utállak. Nyilván. – forgatta a szemét, de láttam rajta, hogy nagyon is jól szórakozik.

– Akkor?

– Idegesítesz. Mindig is idegesítettél. Ez volt az első véleményem rólad. Te voltál az idegesítő lány. Még Lysander-nek is így beszéltem rólad az elején.

– Ez... jól hangzik. – húztam a szám.

– Jó is volt.

– És akkor mi most... – akadtam el és csak zavartan pislogtam Castiel-re.

– Ez most tényleg egy kérdés lesz? – meredt rám.

– Hát, gondoltam... Szóval, hogy... Ezt meg kellene beszélnünk.

– Szerintem meg elég egyértelmű.

– Jó, ez igaz. – adtam meg magam. – Csak... még most se hiszem el, hogy mi tényleg... Azért gondolom ezt meg tudod érteni.

– Hasonlóképp vagyok vele, igen. – bólintott rá végül.

– Akkor jó. – vigyorodtam el. Még elképzelni is jó volt, hogy ha csak minimálisan is, de Castiel-t is zavarba hozza a jelen helyzet. Hah! Megtörtem, de rendesen.

És igazaból ezt a napot tekintjük a kapcsolatunk elejének. Függetlenül attól, hogy direktbe nem történt semmi (Lysander-re tekintettel még egy kósza csók se csattant el köztünk). Akkor is aznap jöttünk össze. Mert bár tény, hogy a Lysander-rel való beszélgetés nagyban befolyásolta mindkettőnk lelki állapotát és azt, hogy minden teljesen rendben lesz-e, de azt nem befolyásolhatta, hogy ami köztünk van, annak márpedig be kell teljesednie. Mert megérdemeljük. Vagy mifene...

***

A következő nap elég kellemetlenül telt. Ugyan Castiel-lel nem egyeztünk meg benne, hogy titkolni akarnánk a kapcsolatunkat (Még jó, hogy. Láttam abból milyen fasza dolgok tudnak kisülni...), de abban igen, hogy Lysander miatt, egyelőre hanyagoljuk a nagy egymásra találásunk következményeit. Vagyis semmi olyat nem terveztünk csinálni, amit a párok szoktak. Ennek ellenére, Lysander valamit sejthetett, mert egész nap nagyon jelentőségteljes pillantásokkal illetett minket. Szinte, hogy azt tudom mondani, hogy folyamatosan minket bámult. És ami a legdurvább, hogy nem fájdalmat láttam a tekintetében. Hanem megbánást. Na, ezt meg aztán végképp nem tudtam értelmezni. Mégis mi a fenét bán? Ő... pont ő.