C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 13

Castiel-lel soha többet nem akarok úgy sétálni, hogy közben ki van akadva. Borzalmas volt! Illetve... Az út első fele borzalmas, a második fele meg... Nos, ahhoz nincs elég bő szókincsem, hogy megfelelő szót találják a jellemzésére.

Eleinte Castiel egy szót sem szólt. Vagy maga elé meredt idegesen, vagy rám, de mondani semmit se mondott. Ez ugyan egy idő után már kezdett idegesíteni, de egyrészt, én se nagyon akartam vele beszélgetést kezdeményezni, másrészt pedig nem is vagyok benne biztos, hogy mertem volna. Aztán egyszercsak ő szólalt meg. Én meg konkrétan ugrottam egyet, annyira megijedtem.

–Lennél szíves elmondani, hogy mégis mi a fene bajod van? - kérdezte és érződött a hangján, hogy már egy ideje magába fojtja ezt a kérdést.

–Nem. - feleltem egyszerűen.

–Komolyan mondom, nem hiszem el! Elmentem pár percre, és mire visszatértem, úgy néztél rám, mintha megöltem volna valakit. Bocs, hogy ezt nem tudom értelmezni. - fakadt ki.

–Csak közben rájöttem, mekkora egy bunkó, érzéketlen barom vagy. - vágtam vissza. Aztán hamar rájöttem, hogy nem kellett volna ennyire őszintének és konkrétnak lennem. Castiel totál értetlenül meredt rám.

–Lysander mondott valamit?

–Nem. - meredtem szigorúan magam elé. Nagyon, nagyon szigorúan.

–Akkor? - tárta szét a karján. És azt hiszem az volt az a pillanat, amikor leesett neki. –A mobilom. Belenéztél a mobilomba. - förmedt rám, és ha ez nem lenne elég, még meg is állt. Így pedig kénytelen voltam én is.

–Nem. - suttogtam halkan.

–Na, persze! - morogta idegesen. - Honnan tudtad a kódomat?

–Lysander mondta. - pillantottam rá. Kár volt. A tekintetében megvetés, idegesség és csalódottság vegyült. Fájt.

–Lysander? - döbbent le. –És ő honnan tudta?

–Nem tudta. - próbáltam megvédeni. Tartok tőle, hogy nem voltam sikeres. Ezt az is bizonyította, hogy Castiel továbbra is ugyanolyan hitetlenkedve méregetett. –Tippelt. Jól.

–Francba! - morogta.

–Miért ő a kódod? - kérdeztem rá, minden-mindegy alapon. Olyan mérhetetlen felháborodottsággal nézett rám, hogy rá kellett jönnöm, nagyon nem volt mindegy.

–Nincs hozzá semmi közöd! Ahhoz meg jogod nem volt, hogy turkálj a mobilomban.

–Sajnálom. - suttogtam. Aztán végiggondoltam a dolog. –Na, várj csak! - akadtam ki. –Neked meg nincs jogod úgy bánni a lányokkal, ahogy teszed.

–Nevetséges vagy, ugye tudod? - nézett rám lesajnálón.

–Én? Én vagyok nevetséges?

–Igen. - felelte egyszerűen. Na, ezzel nem tudtam mit kezdeni.

–Mi történt Deborah-val? - kérdeztem rá hirtelen, magamat is meglepve.

–Na, ehhez még aztán végképp semmi közöd. - indult tovább. Futnom kellett, hogy utolérjem.

–Castiel! - kiáltottam, mire megállt. Meg nem fordult, de legalább már nem ment, így hamar beértem. –Sajnálom. Nem... Tényleg nincs hozzá közöm.

És akkor mentünk tovább. Ismét némán. Fantasztikus.

–Deborah-val szakítottunk. - szólalt meg váratlanul, mire döbbenten pillantottam rá. Egyrészt mert beszélt, másrészt, amiről beszélt. Megszólalni se bírtam. –Te is tudod, amit mindenki. A másik fele a dolognak pedig nem számít.