–Szóval, Démon... - meredtem bizonytalanul a kutyára, igyekezve elég távol maradni tőle.
A hatalmas (és határozottan veszélyesnek tűnő) állat Castiel lábánál ült és szerintem a kiiktatásomat tervezgette. Vagy csak beképzeltem...
–Igen. Démon. - biccentett Castiel, visszafojtva a nevetését.
–És... Démon... Ő... Ki? - tártam szét a karom.
–A kutyám? - röhögött fel Castiel.
–Neked van kutyád? - kerekedett el a szemem.
–Van. Démon. - intett a vad felé.
–Aham. És hol volt eddig?
–Ahol mindig, ha hétvégén próbálunk. Egy haveromnál.
–Te miért nem szóltál? - förmedtem Lysander-re.
–Kellett volna? - vonta fel a szemöldökét.
–Igen. - vágtam rá. –Meg fog ölni. - közöltem indulatosan.
–Dehogy fog. Már miért ölne? - paskolta meg Castiel Démon fejét, mire a kutya vakkantott egyet. És ez a szó, csak aranyosnak hangzik. Amit csinált, az nem volt aranyos.
–Mert egy gyilkoló-gép? - kérdeztem vissza, és a biztonság kedvéért hátráltam egy lépést, amikor a... kutyus(?) felállt.
–Gyere, Démon! - függyentett Castiel. - Mutatkozzunk be. - indult meg felém. A kutyával az oldalán.
–Ne, ne! - hőköltem hátra. –Így is látom. Szép. Nagyon. - győzködtem, teljesen feleslegesen.
Egy idő után már teljesen a falhoz nyomtam a hátam, de Castiel csak közelített.
–Megérzi a félelmet. - szólalt meg vigyorogva.
–Tök jó. - sziszegtem, összeszorított fogakkal.
–Ne, már! Skyl! - nevetett ki. Ismét. Sokadjára. És mégcsak délelőtt volt. –Nem gondoltam volna, hogy félsz a kutyáktól.
–A kutyáktól nem félek. - ráztam a fejem hevesen. –Én ettől félek. - mutattam Démonra.
A mutogatás nem az első hibám volt már a nap folyamán. Démon ugyanis játéknak vette a hirtelen kinyújtott kezemet és lelkesen ugatva ugrott rám.
–Uhh... - húzta el a száját Castiel. És ez volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt...
Mielőtt Démon ugrásának köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat (mellesleg kis híján az eszméletemet is) és úgy dőltem el, mint... egy zsák krumpli.
–Basszus! - fogtam a fejem, miközben Démon kényelmesen elhelyezkedett, fejét a hasamon pihentetve, és úgy nézett rám, ahogy csak a kutyák tudnak. Igazi boci-szemekkel. Hm... Boci?
–Na, mi van? Kinyírtak, Skyl? - lépett mellém Castiel és vigyorogva nézett le rám.
–Nem vagy vicces. - morogtam.
–Kicsit?
–Icipicit. - hagytam rá.
–Skylar? - ért oda hozzánk Lysander is. –Elvagy? - mosolyodott el.
–Aham, kifejezetten kényelmes a padló. - forgattam a szemem. –Mizu, Démon? - könyököltem fel és kérdőn néztem a rajtam fekvő kutyára.
–Szerintem jól van. - röhögött fel Castiel.
–Segítenél? - pillantottam rá dühösen. –Elvégre, a te kutyád tepert le...
–Démon. Lábhoz. - intett határozottan, mire a kutya (bár megjegyzem, nem túl lelkesen) felállt és... Nos, eljutott a gazdája lábához. Mondjuk ehhez ártugrott engem, de áh, nem szartam össze magam.
YOU ARE READING
C'est la vie, avagy ilyen az élet
Fanfiction"-Akkor én meg azt mondom, hogy nem vagy vicces. - vágtam rá gondolkodás nélkül. -Castiel, hagyd már békén. Miért piszkálod folyton? - tárta szét a karját Lysander. -Nagyon remélem, hogy nem azért, amit így élből rávágnék. - meredt rá Rosa. Castiel...
