C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 33

–Rosa, könyörgöm. Szerinted ha megjelennék valami kisestélyiben, mégis hogy néznének rám? - dörzsöltem a halántékom.

–Hát, valószínűleg kevésbé furán, mintha farmerben mennél. - tette csipőre a kezét.

–Rendben. Akkor most visszamegyünk a kávézóba és megkérdezem Lysander-t, mit gondol a dologról. - makacsoltam meg magam.

Rosa-val képtelenség volt bírni. Miután a mi évfolyamunk szervezi az ez évi tavasz-köszöntő bulit, a fejébe vette, hogy ki kell tűnnünk. Illetve, hogy nekem személy szerint ki kell tűnnöm. És sajnálatos módon hajthatatlannak bizonyult. Így történhetett az is, hogy most, egy bevásárlóközpont kellős közepén álltunk, körülöttünk mindenféle ruha-, cipő- és kiegészítő üzlet, miközben Lysander egy nyugis kávézóban relaxált Leigh-vel. És mellesleg nem különösebben zavarta, hogy a barátnője milyen dolgoknak van épp kitéve.

–Rendben. - duzzogott Rosa. –De amúgy meg, te is tudod, hogy ha te kiöltöznél a bálra, akkor Lysander is megtenné.

–Igen. Csakhogy ez még mindig nem egy bál. - csóváltam a fejem.

Rosa-ra nem igazán sikerült hatnom, de egy idő után megunta a szenvedésemet és inkább lemondott a kisestélyi gondolatáról. Helyette egy kifejezetten ízléses, egyszerű ruhát választottam. Nyilván Rosa a közjátékunk után nem dicsérte meg, de annyit odanyögött, hogy annyira nem gáz. Megköszöntem a bókot és már mehettünk is vissza a srácokhoz.

Lysander-t és Leigh-t ugyanott találtuk, ahol hagytuk őket. És mellesleg, ha nem tudom, hogy legalább két órás volt a 'csajos programunk', simán elhiszem, hogy alig tíz perc telt el. Konkrétan különbségkeresőset lehetett volna játszani egy akkor és egy most készült kép segítségével.

–Na, meg is vagyunk. - vetettem le magam Lysander mellé, aki egy kedves mosollyal és egy gyengéd csókkal köszöntött.

–Ahhoz képest, hogy Rosa-val vásároltál, ez az idő már-már rekord-gyorsaságnak számít.

–Az öcséd magatartásával problémák vannak. - dünnyögte Rosa, miközben kihúzott egy széket és leült Leigh mellé.

–Előfordul. - vont vállat Leigh. –De azért valljuk be, nem túl gyakran.

–Hát... - töprengett Rosa. –Viktoriánus korabeli előkelőnek túl paraszt, rockzenésznek meg túl előkelő. Veled mindig csak a baj van. - fordult Lysander felé.

–Ugyan, milyen rockzenész?! - intette le Lysander.

Nagyot nyeltem. Ennek a témának nem szabadott volna előkerülni. Ugyan hónapok teltek már el az ominózus vita óta, de még így is, folyamatosan ott éreztem azt a kis erőszakos gombócot a torkomban, ahányszor csak valaki szóba hozta.

Castiel ugyanis nem reagált jól a Leigh-vel folytatott beszélgetésre. Igen, arra a beszélgetésre, amit Rosa-val együtt terveltünk ki. Nem mondom, hogy visszacsinálnám, mert nem tudom, annak milyen következményei lennének, de hogy többször, és jobban átgondolnám a dolgot, az hétszentség. Ott voltunk ugyanis a beszélgetés alatt. Rosa mindenáron hallani akarta, mit mond Leigh és hogy reagál erre Castiel. Lényegében azt akarta tudni, hogy nekem és Lysander-nek mennyi időre érdemes elbújdokolnunk, ha nem akarjuk hullaként végezni. A válasz 'semennyi' lett. Akkor még. Castiel közömbösnek tűnt. Akkor ez az állapot rengeteg álmatlan éjszakát okozott számomra. Aztán egyszercsak fordult a kocka. Talán egy héttel később... Castiel beszélni akart Lysander-rel és velem. Az a beszélgetés fájdalmasan beleégett az emlékezetembe. Castiel magához és a helyzethez képest nyugodtnak tűnt. De a tekintete izott. És az a szintű harag és csalódottság, amit ott láttam... Fájt. Borzasztóan fájt. Akkor közölte velünk, hogy bár nem gondolja, hogy ezt egyáltalán ki kell mondani, de jelezné, hogy a bandából kiszáll. Lysander próbálkozott még, de nem járt sikerrel. Nem járhatott. És ezt mindhárman tudtuk előre.