C'est la vie, avagy ilyen az élet

Part 20

Nem tudom, mikor kezdtem el sírni. Talán már abban a pillanatban bekönnyeztem, amikor Castiel magamra hagyott. Talán csak percekkel később fogtam fel, mi is történt. De őszintén... Még azon se lepődnék meg, ha annyira szét estem volna a történtek hatására, hogy csak órákkal később jutott el a tudatomig minden, ami akár csak közvetetten is, de Castiel-lel kapcsolatos. Mindenesetre egyszercsak azon kaptam magam, hogy az este folyamán már másodjára zokogok úgy, mint aki váratlanul mindent elvesztett, ami fontos volt az életében. Vagy még többet.

Egy dologban voltam biztos (ha már a sírógörcsöm kezdetének időpontjában nem), mégpedig abban, hogy hajnali 4-kor (amikor is a mobilom, üzenetet jelezve egy pillanatra kivilágosodott. Magát az üzenetet ugyan nem néztem meg, de az időt le tudtam olvasni a kijelzőről) én még totál szétsírt fejjel ültem az ágyban és épp azon agyaltam, hogy mennyire lesz gáz holnap reggel találkozni a srácokkal.

És akkor történt, hogy mióta elfoglaltam a szobát, már másodjára kopogtak az ajtaján. Megtehettem volna, hogy megint nem reagálok, de valahogy biztos voltam benne, hogy ezúttal teljesen mindegy, melyikük az, mindketten benyitnának. Akkor meg már leszek kedves, és megszólalok.

–Igen? - nyögtem ki, de még nekem is idegen volt a hangom.

A kopogó egy kicsit elbizonytalanodhatott, mert beletelt egy kis időbe, mire lenyomta a kilincset, és belépett.

–Skylar? - kerekedett el Lysander szeme.

–Jól vagyok. Vagy... leszek. - gondoltam végig, aztán hisztérikusan elnevettem magam a... poénomon? Na, jó. Ezt még én se gondoltam komolyan...

–Mi történt? - ült le mellém az ágyra, mire én a vállára hajtva a fejem, mesélni kezdtem.

Lysander-nek jó volt elmondani. Mindent. Csendben hallgatott, egyszer sem szakított félbe, és bár anélkül is tudtam, hogy támogat, de egy idő után (valószínűleg, amikor megérezte, hogy konkrétan remegek az idegességtől), átkarolta a vállamat és megnyugtatóan, köröket kezdett rajzolni a bőrömre, a felsőmön keresztül.

–Most mit csináljak? - meredtem magam elé elkeseredetten, a 'mese' végére érve.

–Semmit. - vágta rá Lysander, mire értetlenül felemeltem a fejem és kérdőn néztem rá. Sóhajtva kezdett magyarázkodni. –Ez Castiel. Nem akart megbántani. Biztos, hogy oka van annak, amit csinált. Mindig van. Csak rajta kívül soha, senki sem érti. Nekem elvileg tudnom kéne, legalábbis szerinte, de max felfogni tudom, amit mond, átérezni nem.

–De... - pislogtam nagyokat. –Mit?

–Teljesen mindegy. - legyintett.

–Nekem nem. - akadtam ki. –Baj van? Vele.

–Hogy baj van-e? - nevetett fel kínosan. –Ezt így, ebben a formában semmiképp se mondanám. Sőt! Inkább semmit se mondanék. Én se tudok mindent. Információ morzsákból próbálom összerakni, mi folyik körülötte. Állítása szerint, annyit tudok, amennyit kell, a többi csak rá tartozik.

–Én... Nem értem. - vallottam be lesütött szemmel. Pedig nagyon igyekeztem megérteni. Hogy tudjak segíteni. De ha Lysander-nek se mondja el, akkor mégis mit várják én?

–Nem is kell. - mosolyodott el halványan. –Ez Castiel harca. Mi csak annyit tehetünk, hogy ott vagyunk mellette, amikor szüksége van ránk.

–Én is? - kerekedett el a szemem.

–Fontos vagy neki. - biccentett.

–Mint egy mentőöv? - húztam el a szám, egy pillanat alatt átlátva a helyzetet.