Mindent vagy Semmit | Befejezett

47. Fejezet

Holnap van szilveszter. Az ünnepek között Valentin végig nálunk volt, és még van is. Nem szeretne hazamenni addig, ameddig az apja otthon van, márpedig ő egész téli szünetben szabadságon van, szóval Valentin szinte hozzánk költözött a szünetre. Nem mondom azt, hogy bánom, én nagyon örülök neki. Ami történt karácsonykor még nem folytatódott, de mostanában egyre jobban úgy érzem, hogy mindkettőnknek elég csak megnyomni egy gombot, és megtörténik. Úgy érzem, hogy már készen állnék rá. És tudom, hogy Valentin figyelne arra, hogy ne fájjon (annyira nagyon), hanem sokkal inkább élvezzem. De ez nem tudom, hogy mikor fog megtörténni, tekintve, hogy anyu is végig itthon van, és azért ez nem így megy, hogy megbeszéljük, hogy mondjuk december 31-én este 11 óra 42 perc 33 másodperckor elveszem a szüzességed.

-Jó reggelt! - köszönt fáradtan Valentin. Előbb keltem fel, mint ő, ezért egy ideje csak nézem ahogy alszik, és ugye gondolkodok.

-Szia. - bújtam hozzá oda.

-Mióta vagy fent? - kérdezte.

-Nem régóta. Fél óra talán. - Nem, sokkal régebb óta. Mostanában sokat agyalok ezen. És főképp reggel, vagy éjjel teszem ezt.

-Jól van. - puszilt meg. - Mit csináljunk ma?

-Hát, elmehetnénk sétálni Hógolyóval. - vetettem fel az ötletet, és a fehér ördög erre fel is kapta a fejét. Igen, drága Hógolyó. Megszokta, hogy nálunk van, és most nagyobb bajkeverő, mint az összes eddigi kisállatom összesen, nyolccal megszorozva. Lassan már fel is tud ugrani az ágyra, szóval semmi nyugtunk nem lesz. - Van egy jó kis hely, ami szerintem tetszene a kis csajnak.

-Nekem jó. Hívhatnánk Mercit is. - ajánlotta Valentin.

-Ma nem lesz elérhető. Versenye van. - mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból, és felhúztam a redőnyt. - Te Valentin.

-Hmm? - nézett rám a telefonjáról.

-Jól látom, hogy havazik? És, hogy az egész utca havas? - kérdeztem, mire felállt, és odajött mellém.

-Igen. - mosolygott. - Akkor vigyáznunk kell, hogy ne veszítsük el a kutyát a hóban. - mondta és erre felnevettünk.

-Na, gyere, kapj fel egy pólót, és menjünk le reggelizni. - mondtam. Tudja anyu, hogy Valentin póló nélkül alszik, és azt is egyértelműen, hogy velem, de azért mégsem engedem, hogy egy szál alsóban menjen le.

-Jó reggelt. - köszöntünk, mikor leértünk.

-Sziasztok! - köszönt anyu is. Éppen megint főzött valamit, gondolom a mai meg a holnapi ebédet (ami remélem, hogy nem lencse lesz). - Hogy aludtatok?

-Jól. - adtuk meg a tömör választ.

-Néztetek ma már ki az ablakon? - kérdezte.

-Igen, először nem is akartam hinni a szememnek. - mondtam. - Aztán odahívtam Valentint, hogy jól látok-e, és mivel te is és ő is láttad, ezért boldogan nyugtázom el magamban, hogy nem őrültem meg.

-Sose fogom megérteni a gondolatmenetedet. - nevetett anyu.

-Én magam sem. - válaszoltam, és neki fogtunk a reggelinkhez.

Reggeli után felöltöztünk, én valamit próbáltam kezdeni a hajammal, Valentin pedig a tiltásom ellenére betette a kontaktlencséjét, mert utcán nem annyira szeretne szemüvegben lenni. Még nem sikerült 100 százalékosan rávennem, hogy hagyja el, és hordjon szemüveget, de már közel vagyok. Otthonra már nem lencsézik.

-Hógolyó, nyugodj le kérlek csak egy pillanatra, amíg rád húzom ezt a rohadt ruhát, meg a hámodat! - kérleltem a kutyát ötödjére. Rám teljes mértékben szarik, egyszerűen nem érdekli, ha rászólok.