Just My Type (Bradley Simpson FF.)

22.

Reggel a gondolattal ébredtem, hogy nagy valószínűséggel megvan az elveszett nagyapám.
-Jó reggelt.- mosolygott rám korán reggel Brad. Hát igen a kertvárosi háznak van egy hátránya, vagyis gondolom nem egy. De a fűnyírás biztosan nem az.
-Utálom a kertvárost.- fúrtam a fejem Brad vállába ő pedig csak nevetett.
-Hogy vagy?- tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
-Szeretnék találkozni vele.- pillantottam rá.
-Biztos?- kérdezte mire csak bólintottam és szorosan magához húzott.
-Rendben.- válaszolta.- akkor ott is reggelizünk.
-Rendben.

Egy óra múlva elköszöntünk Brad szüleitől, majd elindultunk a cukrászdába. Brad egész úton nem szólt semmit, hiszen tudta nekem most csend kell.
-Milyen szép épület.- ültem a kocsiban már vagy 10 perce.
-Naomi ha nem szeretnél bemenni nem kell.- mosolygott rám bíztatóan.
-De.- bólintottam és kinyitottam az ajtót.- Lehetne, hogy csak egy kicsit később jössz be?- pillantottam vissza, mire csak bólintott, majd a fejével a cukrászda felé bökött.
-Megyek már.- nevettem, így egy kicsit levezettem a feszültséget.

Az egy fehér téglás épület volt, hasonló mint a nagyi háza. Az ajtót kinyitva egy kis csengő megcsendült és jelezte az érkezésem. Bent többen is ültek, kis kétszemélyes asztalok. Halk, lassú zene szólt ezzel is hangulatot adva a helynek. A pult mögött egy ősz hajú, idős férfi állt. Elég volt ránézni, hogy tudjam, hogy olasz. A csengő hangjára felnézett az újságjából, majd nem vette le rólam a szemét. Lerakta az újságot a pultra, majd azt megkerülve elindult felém. Lehetetlennek éreztem, hogy azonnal felismerjen. Annyira filmszerűnek tűnt, de ahogy közeledett felém, mintha tudta volna miért vagyok itt.
-Nerella?- kérdezte rekedtes hangom felém közeledve.
-Jó napot.- mosolyogtam kedvesen.- Naomi De Luca vagyok.
-Te vagy Nerella unokája?- könnyezett meg.
-Maga ismerte?- könnyeztem én is.
-Jajj édesem. Nerella volt az én nagy szerelmem.- indult meg vissza a pult felé.
-Maga hagyta el mikor terhes lett?- kérdeztem rá azonnal, mire nem válaszolt csak tovább sétált. Leültem a pulthoz egy székre, Mr.Rossi pedig beállt velem szembe a pulthoz.
-Nem hagytam el.- sóhajtotta a pultot törölgetve.
-Akkor mi történt?- kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
-A nagyanyád és én még a gimnáziumban kezdtünk járni. Tudtam, hogy Nerella egy erős személyiség, de pontosan ezért szerettem bele. Már az első cukrászdánkat szerettük volna megnyitni mikor egy kis akadályba ütköztünk, hiszen a szülei nem támogatták ezt. Nerellát másnak szánták, mind karrier szempontjából, mint azt, hogy velem élje le az életét. A szülei fizetni akartak nekem, hogy hagyjam el.- sóhajtotta.- először el is fogadtam. Elindultam egy másik hazát keresni. De nem jutottam messzire. Úgy döntöttem, ha szegényen is, de Nerellával szeretnék élni.- hagyta abba, hogy kiszolgálhasson egy vendéget.
-És aztán?- kérdeztem miután a vendég arrébb ment.
-A szülei mindent elmondtak neki. Azt mondta menjek el, nem akar többet látni.- törölte meg a szemét.- 20 évvel később tértem csak ismét vissza Olaszországba, ekkor tudtam meg, hogy van egy fiam. Felkerestem a nagyanyád aki azt mondta ne keressem, se őt se az apádat. Nataniel mindig azt hitte én hagytam el őt, de a nagyanyád nem engedte, hogy találkozzunk. Ezután idejöttem, nyitottam egy cukrászdát és azóta ez a mindenem- fejezte be a történetet, ami teljesen meglepett hisze sosem így hallottam.
-Wáo.- néztem magam elé.
-És mondd. Jól van?- nézett rám reményeket fűzve. Lepillantottam a lábamhoz és a könnyeimet visszafojtva újra rá néztem.
-Egy éve meghalt.- sóhajtottam letörölve egy könnycseppet.
-Mi történt?- tartotta vissza ő is a könnyeit.
-Túl sokat cigizett.- válaszoltam, majd nem tudtunk egymásnak mit mondani. Hirtelen újra nyílt az ajtó és felcsillant a szeme.
-Bradley- mosolygott.
-Jó reggelt Mr.Rossi.- mosolygott Brad, majd pedig felénk sétált.
-Téged is látni itthon.- mosolygott a fiúra.
-Bemutattam a családomnak a kedvesem.- fogalmazott szinte már túl romantikusan Brad, de tudtam, hogy csak a nagyapám miatt. Átkarolta a derekam és egy puszit nyomott a fejem búbjára, így tudatva Mr.Rossival, hogy én vagyok az.
-Elcsábítottad a kisunokám Bradley?- kérdezte boldogan.
-Honnan tudta, hogy Naomi az unokája?- pillantott ránk, ami fel sem merült bennem, hogy Mr.Rossi nem a nagyapám.
-A gyűrű.- mutatott az ujjamra. Miután levettem az eljegyzési gyűrűm, újra felhúztam a nagyitól kapott rosegold kővel díszített gyűrűt.- A nagyanyád tőlem kapta a 18. születésnapjára. Belevan gravírozva egy S betű, mint Stefano és egy N betű, mint Nerella.
-Ez igazán kedves.- mosolyogtam, majd levettem a gyűrűt, hogy megnézhessem a gravírozást, ami tényleg ott volt.
-Mr.Rossi.- nyílt újra az ajtó.
-Ms.Steel.- mosolygott a nagyapám a goromba nőre.
-Még egy napja van a tartozása kifizetéséig.- csapott a pultra a nő.
-Ms.Steel. Nem tudom ennyi idő alatt összeszedni a pénzt.- nézett rám a nagyapám kérlelően.
-Ms.Steel. Mennyi a tartozás?- kérdeztem, mire a nő felém kapta a fejét.
-Magának ahhoz semmi köze.- válaszolta visszafordulva Mr.Rossi felé.
-Ms.Steel. Ő itt az unokám.- mutatott rám, mire a nő jobban megnézett.
-Ez esetben az összeg 1375 Font.- válaszolta, a nagyapám pedig elszégyellve magát lehajtotta a fejét.
-Szeretném, ha a cukrászda csatlakozna a DeLuca's- hoz. Ugyanúgy a nagyapám vinné tovább, de kifizetnénk a tartozást és a miénk lenne az üzlet.- ajánlottam fel a pultra támaszkodva. Mind a hárman meglepődve néztem rám, én pedig kihívóan néztem a nőre.
-Megtennéd?- nézett rám Mr.Rossi.
-Egyetlen esetben meg.- néztem rá, ő pedig kérdőn pillantott rám.
-Miben?- pillantott rám Brad.
-Ha ez a cukrászda nem csak a DeLuca's nevet fogja viselni, hanem Nerella De Luca nevét.- tettem fel, mire a nagyapám ismét megkönnyezett.

-Szia anya.- hívtam fel rögtön a szüleim.
-Szia Kincsem mondd.- írt valamit a laptopján.
-Vettem egy cukrászdát és csatlakoztatni szeretném a lánchoz.- sóhajtottam bizakodva. Anya szinte alig figyelt rám, csak bólintott.
-Hol?- jött a következő kérdés.
-Briminghamben.- válaszoltam.
-Megérne ott nyitni?- ez már szokás volt, nem egyszer hallottam ahogyan ezekkel a kérdésekkel állapítják meg megéri- e nyitni.
-Szia Nora. - kapta maga felé a telefont Brad.
-Szia Bradley.- mosolygott anya a kamerába.
-Hidd el teljesen megéri megnyitni. Már 50 éve itt áll és mindenki szereti a városban.- mosolygott úgy, hogy bárkit levesz a lábáról. Anyával megegyeztünk, hogy lesz egy új üzlet. Abba, hogy a nagyapát megtaláltam nem avattam be, ez egy érzékeny pont a családomnak, szóval jobb lesz élőben elmesélni, hiszen telefonon mégsem jó elmondani.

-Büszke vagyok rád.- nyomott egy puszit a fejem búbjára Brad.- Gyere reggelizzünk valamit.