Oldalak között

1. rész

Anna szemszöge

Éppen az edzésről jövünk kifelé miközben beszélgetünk:

–Ugyan már, szerintem egész jó volt a rúgásod!

–De az egész jó nem tökéletes! És ha minél hamarabb meg szeretném szerezni a fekete övet tökéletesnek kell lennie mindennek!– érveltem testvéremnek.

–Így is 15 éves létedre barna öves vagy! Ami szinte lehetetlennek mondható!

–Ne feledd, semmi sem lehetetlen, csak akarni kell!– mondtam, de anya közbeszólt.

–Sziasztok kicsikéim! Milyen volt az edzés?

–Nagyon jó! De Anna megint túl maximalista.– kezdte Max

–Ez nem is igaz!– boxoltam kicsit a vállába bátyámnak, bár tudtam hogy részben igazat mondd.

–De!

–Max, hagyd rá! Tudod hogy milyen a húgod, de majd kinövi.

–Hát, hiszem ha látom.– mondta miután beszállt a kocsiba.

–Az apátok sem volt különb tiniként.

–Jajj, hagy ne kelljen hallanunk még egy ciki sztoritokat, légyszi!– könyörgött Max.

–Igen, sőt biztos hogy hallottuk már ezelőtt.– szálltam be én is a beszélgetésbe, miközben nagyban kerestem a fülhallgatómat.

– Pedig ezt még biztos hogy nem meséltem. És úgy is be kell ugrani a piacra, így út közben van időm elmesélni...

És ennyi volt. Bedugtam a fülhallgatót és el is kezdett szólni a The Hunting című szám a Set It Off-tól. Pörgős és hangos, de legalább biztos hogy nem hallom a sztorit.
Tudni illik hogy szeretem anyámat, de néha túl sokat mesél. Főleg mióta az apám elhunyt. Bár Maxszal már beszélgettünk erről és szerintünk a hiányát a múlt felidézésével próbálja meg be tölteni. Ami, abból kiindulva hogy elég gyakori, eléggé hiányozhat neki és nem tud túllépni rajta.

Az apám ezredes volt a hadseregben, de 3 éve egy akcióban életét vesztette.
Remek apa volt és kiváló példakép. Mindig is olyan akartam lenni mint ő. Ezért is kezdtem el harc művészetet tanulni. Olyan erős akartam lenni mint ő és katona lenni hogy embereket menthessek. És eleinte anya is támogatott, de apa halála óta amikor felhozom a témát vagy terel, vagy 'finoman' próbál lebeszélni róla. Megértem, hisz nem akar engem is elveszteni.
Úgyhogy ha rajta múlna a karatéról is rég kiiratott volna, de arról sikerült lebeszélni, arra vonatkozva, hogy legalább ennyi maradt apámtól.

Az iker bátyámnak persze szintén sokat jelentett az apánk, de nem annyit mint nekem. Igaz, ha felhozzuk a témát elszomorodik, de az átlagnál könnyebben fel tudta dolgozni a traumát. Max inkább anyára ütött és jobban érdekli a tudomány.

Egyébként ahhoz képest hogy ikrek vagyunk alig van bennünk valami közös. Lehet a kétpetéjűséghez van valami köze, nem tudom.
Én inkább vagyok az indulatosabb és spontánabb, meg aki inkább az érzelmeire hallgat. (Ami lehet csak a miatt van hogy lány vagyok, de az mellékes.)
Max pedig a megfontoltabb és higgadtabb. Mindig végig gondolja hogy mit miért tesz és ügyesen átlát a dolgokon.

bár ha jobban belegondolunk tökéletes párost alkotunk. Szinte mindent megosztunk egymással és bármikor számíthatunk a másikra. Nélküle biztos hogy nem lennék ugyanaz.

Már csak arra eszméltem fel hogy a ház előtt parkolt le a kocsi.

–Jó, megjöttünk!- mondta örömmel teli hangon anya.

–Máris? A piaccal mi lesz?– kérdeztem kíváncsian miután elraktam a fülesemet.

–De hisz már rég elmentünk– nevetett Max– már megint elbambultál?

–Ezek szerint...

Segítettünk bevinni a szatyrokat a konyhába, majd elvonultunk a szobáinkba.
Én egyből a gép elé ültem és felmentem a Netfixre hogy bekapcsoljak valami filmet.
Végül nem film lett hanem sorozat. A Flash. Annyira jó lehet szuperhősnek lenni! Tudom, nem fenékig tejfel az életük, de akkor is... Milyen király villám sebességgel futni.

Igaz, tudom hogy vannak igazi szuperhősök és nagy álmom hogy az legyek, de sajnos ez csak az. Álom. Sose lenne lehetőségem hogy olyan legyek mint Vasember, Sólyom szem vagy Hulk. Lehet hogy az a kulcs mondásom hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, de tudom hogy csodák nem léteznek. Mármint ha vannak is nem én lennék az a személy akivel esetleg megtörténne.

***

–Srácok, kész a vacsi!– kiáltott anya a konyhából.

–Megyek!– válaszoltam, és egy ehhez hasonló kiáltás hangzódott a szomszéd szobából.

Kezet mostunk és térítés után le is ültünk enni.