Oldalak között

49. rész

Max szemszöge

"Kedves Max
Tudom, nem a levélben búcsúzás a legjobb elköszönés forma, de más nem jutott eszembe, hogy hogyan léphetnék le úgy hogy ne marasztaljatok, de elhiheted, így is nehéz volt.
Vissza tervezek jönni hozzátok, ne félj, de előtte még van pár elintézni valóm. Össze kell szednem magam és lerendezni a Hydrás múltamat. Meg kell találnom, hogy ki vagyok, és hogy ki akarok lenni. Nem tudom hogy hogy fog sikerülni, de abban biztos vagyok hogy nem akarok többé gyilkolni. Maximum csak akkor ha tényleg nincs más választás, vagy talán még akkor sem. A veszteséget magamban kell feldolgoznom, és nem úgy hogy embereket keresek akit vádolhatok miatta és rajtuk öntsem ki a dühöm.
Remélem hogy ez a levél nem egy 'viszont látásra', hanem egy 'hamarosan találkozunk', de addig is ne feledd, hogy szeretlek téged, és a többieket.
Anna"

Mégegyszer elolvastam Anna levelét, csak úgy mint minden egyes nap, mióta bezártak. Ugyan hetente párszor tanácskozunk Fitzzel, de akkor se normál dolgokról, hanem teoriákról, hogy miért és hogyan tűnhettek el a barátaink, vagy hogy minket kettőnkket miért hagytak itt, úgyhogy ezen kívül ez az egy levél az, ami picit tartja bennem a lelket, hogy ha nem is tudja hogy elkaptak, legalább nyugodtan van valahol.

Szokásosan kilenckor nyílt is az ajtó és belépett rajta a szokásos ügynök.

– Mills! Nem tudok többel szolgálni mint... legutóbb...– köszöntöttem, de elállt a szavam, amikor a húgom lépet be szorosan Mills mögött.– Anna...

– Szia tesó!

– Új frizura?– csodáltam a válláig érő sötétbarna haját.

– Csak Pervollal mosva!– legyintett egy halvány mosoly keretében, majd lazán a falnak dőlt.

Ugyan nagyrészt a réginek tűnt, valami mégsem stimmelt. Valami gyökeresen megváltozott benne, és közel sem jó irányba.

– Mondd...– kezdtem bele, mivel nem szólt semmit– ezek szerint nem sikerült megtalálni önmagadat?

– Nem. A Hydra meghozta azt a döntést helyettem.

– Ezt hogy érted?– kérdeztem úgy hogy közben figyeltem a reakcióit, de semmit sem rebbent.

– Hogy hülye voltam hogy azt hittem csak simán megdumálhatom a dolgokat és elmehetek. Helyette egy őrült tudós kezelésbe vett és.... Hát hogy is fogalmazzak...– tette kezét állára demonstrációként– helyre rakott. Hogy irányíthassanak.

– Értem.– sóhajtottam szomorúan– tehát te sem menekültél meg.

– Meglehet hogy te így fogod fel. De megszabadítottak a bűntudattól, a gyásztól...

– A lelkiismeredtől és minden egyébtől ami miatt önmagad voltál.– szakítottam félbe a nyugalmamat megőrizve– de nem haragszom. Nem te tehetsz róla hogy ezt tették veled.

– Nem is azért jöttem hogy a bocsánatodat kérjem. Csak azért, hogy tudd, neked sem fognak választást hagyni ha abba a gépbe ültetnek.

– Á, mert azt akarod hogy velem is ugyan azt tegyék, mint veled?– kérdeztem megpróbálva megőrizni a nyugalmam.

– Nem igazán. De nekem nincs beleszólásom. Bár annyira nem is érdekel. Itt rohadhatsz a celládban, reménykedve hogy egyszer talán majd kiengednek, vagy csatlakozol a Komondor programhoz, vagy beleültetnek abba a gépbe és lesz ami lesz.– magyarázta monoton hangon, amitől szinte a szívem szakadt meg.

– Csak menj el. Még gondolkodom rajta.– mondtam, mire habozás nélkül kiment. Az ajtó egyből becsukódott, de még hallottam egy félig fáradt, félig megkönnyebbült sóhajt.

El sem tudom képzelni hogy az elmúlt hónapokban mennyi szörnyűséget is tehetett, míg én a tévképzeteimmel nyugtattam magam. Ezek szerint mégsem számított annyit Wardnak, mint az hitte.
Hihetetlen hogy néhány ember milyen szörnyként tud viselkedni csak azért hogy valamennyi hatalomhoz jusson.

***
Két nap múlva

Kb késő este felé járhatott, bár nem tudom pontosan, mivel itt nincs ablak, se óra, mikor a céllám ajtaja újfent kinyílt.
Meglepetésemre három ügynök lépett be. Név szerint Nolan Wayne, Nora McCarty és Grant Ward.

– Lám, lám. Netán jöttetek kár örvendeni, vagy...?– kezdtem bele, de Nolan félbe szakított.

– A te oldaladon állunk.

–Mi?– lepődtem meg, mert erre a válaszra számítottam a legkevésbé.

– Láttad hogy Annával mi történt.

– Hogy mit tettetek vele.– helyesbítettem

– Hidd el, ezt egyikőnk sem akarta.– folytatta Ward.

– Bocsáss meg, ha ezt valahogyan kétlem.

– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de nem mindent én irányítok. Csak az volt a terv hogy Nolan Stephanie Carverrel együtt behozza őt és elbeszélgetünk. De arra nem számítottunk, hogy Hale tábornok Stephaniet mással is megbízza. Nem léphettem közbe mert akkor annak tűnt volna, hogy ellene vagyok.

– Tehát a gőgöd és a megbecsülésed miatt hagytad cserben a húgomat.– néztem szúrós szemekkel a férfira.– úgy tűnik mégis az a Grant Ward vagy akiről Coulsonék meséltek. A javíthatatlan, szívtelen gyilkos.

– A nézet eltéréseteket jó lenne ha későbbre hagynátok, mert az őrök mindjárt erre jönnek.– törte meg a jeget a lány, mire össze zavarodtam.

– Mégis miért aggódtok az őrök miatt ha ti vezetitek a helyet?– mondtam ki hangosan is.

– Mert ki akarunk vinni innen!– vágta rá a langaléta és előre is tuszkolt.

– Majd később elmagyarázzuk a többit, de legyen elég annyi hogy vissza akarjuk hozni a régi Annát, de ahhoz te is kellesz. Börtönön kívül.

– Rendben. – egyeztem bele, mert eddig elég fairnek tűnnek. Egyik sem hazudott, úgyhogy talán bízhatok bennük.

– Azt értem hogy engem kihozatok, de hogyan terveztétek elkapni Annát? És Fitz?

– A tudóst sajnos itt kell hagynunk. Annáról meg majd én intézkedek!– bazsalyodott el Nora, mire én csak jobban összezavarodtam.– legyen elég annyi hogy bennem is van spiritusz, nem csak benne.

– o...oké...– válaszoltam bizonytalanul, majd tovább futottam.

Fél úton ketté váltunk, így a pár évvel idősebb fiú mutatta a kifelé vezető utat.

– jó. Már csak pár folyosó és kint vagyunk!– lélegzett fel.

– Oké. És utána?

– Felszállunk az egyik quinjetre és elhúzzuk a csíkot.

– nem fognak üldözni?

– Az igazgató majd gondoskodik arról a problémáról.

– Jah, úgy mint Annáról is...– jegyeztem meg gúnyosan.

– Mint azt már mondtuk, arról nem mi... Azaz nem ő tehet.– hajtotta le szomorúan a fejét.

– Igen, az már leesett, hogy neked is elég nagy szereped volt benne.

– Nem vitathatnánk meg ezt egy kicsit később?– kérdezte miközben kinyitotta az ajtót. Csak grimaszolva bólintottam, majd követtem.

Az ügynököket és katonákat elkerülve nagy nehezen sikerült feljutni a fedélzetre, de a többiek még nem értek ide.

– Na jó, nem várhatunk tovább!– türelmetlenkedett Nolan pár perc múlva, majd a kormány mögé huppant és elkezdte beindítani a gépet.

– De nem az a terv, hogy bevárjuk őket?

– Igen, de nem baj, ha egyből indulni tudunk majd.

Jó, ott a pont - gondoltam magamban, majd hirtelen lövések hangja csapta meg a fülemet.