STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 1. Új kezdet ] ▶

༺༻

– Ez mind miattad történt! Ha meghal, te is elbúcsúzhatsz az életedtől! – Hangosabban ejtette ki a szavakat, mint amilyen hangosan zuhogott az eső, miközben a fiúra fogta a pisztolyát, aki háttal volt neki. De végül megtorpant, és felé fordult. Fekete pulóverének kapucnia a szemébe lógott, a fiú pedig elmosolyodott.
– Nem mersz megölni. Nézz magadra, mindjárt kiesik a kezedből az a pisztoly. – Olyan hűvös hangnemben szólt hozzá, mint mikor még nem ismerték olyan jól egymást. Mégis igaza volt, ami miatt leengedte a fegyverét, de le is ejtette a betonra.
– Gyenge vagy. Semmit sem változtál azóta – tette hozzá.
– Gyűlöllek… tönkre tetted az életem! – Csak suttogni tudott maga elé az idősebb. Lábai remegtek, úgy érezte, menten összeesik.
– Figyelmeztettelek nem egyszer, hogy maradj távol tőlem! – kiabálta, mire felé kapta a fejét. A fiút ritkán, sőt, talán egyszer sem látta kiborulni. – A szaros kölyök hibája, a tiéd pedig, hogy utánam küldted! – Ismét hátat fordított. – Mostantól szállj le rólam… ha csak nem akarsz utána menni a halálba.
Az idősebb nem tudott megszólalni, csak arra tudott gondolni, mennyire szereti őt annak ellenére, amit tett. Hogy lehet pont annyira gyűlölni valakit, mint amennyire szeretni?
– Igazad van… hiba volt… az enyém – suttogta maga elé, miközben szeme megtelt könnyekkel. Letörölte őket, és elindult az ellenkező irányba, ezzel lezárva kettőjük között ezt a dolgot.

▶ Napjainkban ▶

– Neve?
– Lee Felix.
– Szóval ezt használja. Születési helye?
– Sydney, Ausztrália.
– Jól beszéled a koreait – pillantott fel rám.
– Miért érdekel a munka?
– Valahogy pénzt kell keresni, nem? – feleltem kérdéssel, miközben magamra erőltettem egy mosolyt.
– De, ne haragudjon – húzta mosolyra a száját ő is, majd láttam, hogy kinyit egy kisebb füzetet és ír bele valamit. A szerződést pedig felém fordította és adott egy tollat a fiókjából. A lap aljára pedig leírtam a nevem, és vissza is adtam.
– Köszönöm. – Biccentett. – Üdv a szöuli rendőrkapitányságon! A nevem Jeon Jungkook, és én vezetem jelenleg az intézményt – nyújtott kezet, amit muszájból megráztam. – Ha bármiben segíthetek, szólj!
– Rendben.
– Nos, a te csapatod a 4-es, de mindjárt megmutatom – állt fel, mire én is így tettem. – Csak egy hónapja, hogy itt vannak. Remélem jól kijöttök majd!
– Uhum – biccentettem, ő meg elindult ki, úgyhogy követtem. Bezárta az irodának az ajtaját, majd elindult a lift felé, amit megvártunk, majd beszálltunk. Lementünk a hatodikra, majd az egyik csoportos irodába, aminek az ajtóján ott volt egy tábla "4-es csapat" felirattal.
– Sziasztok! – köszönt, miután két kopogás után benyitott a terembe.
– Oh, hyung épp mentem volna az irodádba leadni a legutóbbi ügy aktáját – szólt valami kék hajú srác.
Tetszik az iroda, elég tágas. A bejárattal szemben csak ablakok vannak, valamint pár növény, és persze íróasztal, rajta gépekkel meg olyan dolgokkal, ami egy nyomozói irodába kellenek. Hát ez egy plusz pontot jelent nálam, remélem nem lesz olyan rossz itt.
– Ő itt az új csapattársatok, Lee Felix – mutatott be az igazgató.
– Oh – fordult felém mosolyogva. – Kim Hongjoong vagyok, a négyes csapat vezetője. Ha problémád van, szólj nyugodtan! Remélem jól kijössz majd a többiekkel, bár még nem értek ide! – nevetett.
– Sűrűn késnek? – kérdeztem.
– Hyunjin igen, általában 10 perceket, a többiek pedig csak elakadtak út közben – felelte.
De ismerős az a név, de nem tudom, honnan
– Nagyszerű – bólintottam.
– Mikor kezdesz?
– Holnap.
– Akkor holnap találkozunk hétkor – vigyorodott el. – Megvan minden papírod? Kook elintézte?
– Azt hiszem, de még van egy alkalmasságim – forgattam meg a szemem. – Mehetek?
– Persze persze, majd találkozunk!
Erre már csak köszönés képpen meghajoltam egy kicsit, kimentem, és célba vettem a liftet. Megvártam, míg kinyílik, és csatlakoztam a három bent lévő személyhez, akik olykor lopva tanulmányozni kezdtek. Nem nagyon érdekelt, mert azért van a szemük, de vajon minden új dolgozóval így bánnak először?
A lift végül leért, és amint kinyílt az üvegajtó – mert az volt, mint valami gazdag cég épületében –, mentem arra az alkalmassági akármire az orvosiba.
– Bejöhet! – szólt ki valaki, miután bekopogtam, így lenyomtam a kilincset, és bementem. – Annyeong! Miben segíthetek?
– Annyeong – hajoltam meg ismét. – Lee Felix vagyok, és elvileg ide kell jönnöm…
– Oh, igen, megvan – bólintott. – Ülj le!
Mióta van a rendőrségen orvosi szoba? Vagy eddig is volt mindenhol? Tökmindegy végülis, csak fucsa. Az orvos meg legalább 40-nek tünik, szőke haja van, és magas. Előbb hiszem azt róla, hogy színész vagy ilyesmi… de a fehér köpennyel és sztetoszkóppal a nyakában olyan, mintha épp egy filmből lépett volna ki, mint valami helyes orvos, aki csodát tesz mindenkivel az adott jeleneteiben.
– Dr. Kim Seokjin vagyok, üdvözöllek a kapitányságon! – fordult felém, miután leültem az ágyra. – Kérlek vedd le a felsőd.
Megnézte, hogy nincs-e olyanom, mint például a gerincferdülés, vagy lúdtalp, esetleg alultáplált vagyok-e, eközben olyan kérdéseket tett fel, hogy hova valósi vagyok, hány éves vagyok, és hasonló sablonos dolgokat. Végül kitöltötte a papírt, és azt mondta, hogy úgyis megy most "Kookie"-hoz, és egyúttal odaadja neki a másolatot az vizsgálatról. Így hát mindkettőnk ment a dolgára, pontosabban én haza, ő pedig az igazgatóhoz – gondolom.

༺༻

– Vágod, hogy figyelni fognak? – kérdezett, és próbált nem kiabálni velem.
– Tudom, de ez van.
– És vele mi lesz? Meg fog ölni!
– Nem fog, főleg most nem, hogy a közelében vagyok – nyugtattam, és helyet foglaltam a bőrkanapén.
– Changbin, nyugi – lépett mellé Jisung.  – Tudja, mit csinál, nincs jogunk beleszólni.
– Köszönöm – bólintottam.
– Aish! Oké, azt csinálsz, amit akarsz, de ha kinyíratod magad, megöllek! – indult az ajtó felé fújtatva, s mint egy végszó, ki is ment.
– Már nem tök mindegy? Ha meghalok, akkor nem tudsz megölni mégegyszer, csak egy életem van – morogtam az orrom alatt.
– Csak aggódik miattad, és mi is – vett elő a zsebéből Minho egy gyújtót és cigarettát, majd rágyújtott.
– Miattam igazán nem kell, tudhatnátok – sóhajtottam fel. – Adhatsz egyet abból, kösz.
– Tessék – dobta a kis fémfobozt, amit valószínűleg egy bárból nyúlt le megint.
Minhoról annyit illik tudni, hogy hiába van sok pénze, még annál is több; a legnagyobb tolvaj valószínűleg egész Szöulban. Ha beszélget épp valakivel, és a bárpultra teszi az értékeit, képes az orra előtt úgy eltenni a dolgait, hogy nem veszi észre – igen, akkor is, ha az "áldozat" józan.
– Egyébként sehol sem találkoztam vele. – Rágyújtottam, és felálltam, hogy az ablakhoz menjek. – Nem hiszem, hogy fogok vele mostanában, mert nagyon elfoglalt lehet.
  – Attól még figyelhet messziről! – huppant le a helyemre Han.
  – Attól, hogy Changbin felbassza magát ezen, neked nem kell. Ha mégis, akkor kövesd és szopjátok le egymást felőlem, csak hagyjatok azt csinálni, amit akarok – támaszkodtam a párkányra könyökömmel, és mélyen a cigarettába szívtam. Nem sokkal ezután, csak még egy ajtó csapódást hallottam
– Csak aggódnak, már mondtam – lépett mellém Minho. – Igaz, hogy sosem hiszel ezekben, és ennyi év után sem bízol senkiben, még bennünk sem – szívott a cigibe ő is. – Mondjuk megértem, és nem is várom el, de legalább úgy tehetnél.
– Ez van, nem tudok vele mit csinálni – vontam meg a vállam.
– Tudom. – Sóhajtott. – Mára van valamid?
– Nincs, nem vállaltam el – válaszoltam. – Egy darabig nem is kellene, mert le fogok bukni – hamuztam az ablakon kívülre.
– Végre egy helyes döntés tőled ma! – nevetett fel.
– Kösz.
– Hah, engem nem tudsz elüldözni, mint őket, mert az én házamban vagy!
– De elküldhetlek a kurva anyádba legalább, csak nem teszem, mert annyira nem vagyok szemét – jelentettem ki.
– Annyira – forgatott szemet.
És tényleg Minho a legértelmesebb köztünk… bármit mondok neki, nem kapja fel rajta a vizet.
– Egyébként – kezdte, de a kopogás felébe szakította.
Egymásra néztünk, hisz errefelé senki sem jár, egy hatalmas villában vagyunk, ahol csak a személyzetből van itt pár ember, azok pedig nem mernek csak úgy kopogni ide…
Minho csak az asztalhoz sétált és elnyomta a cigit, és az ajtó előtt megállt egy másfél méterre, miközben a hátsó zsebénél volt az egyik keze – a fegyverén. – Ki az?
– Ki más lenne, kedves Lee Know? – szólt szemrehányóan a kint lévő.
A hangja pedig rögtön keresztül vágott az emlékeimen, és tudtam, hogy ki az. Egy pillanatra végig futott rajtam a hideg, de már siettem is az íróasztal mögé, ami az ajtóval szemben volt, és leguggoltam. Minho pedig máris mellettem volt, hisz tudtuk, hogy ketten sem vagyunk elegek hozzá.

21 01 02
1304 words