STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 17. Hazugság ] ▶

Ha nem tudod megismerni az igazságot, éld át a lehető legnagyszerűbb hazugságot, amit csak képes vagy kitalálni.
— Dan Wells

▶ Aug. 23, Szerda, 06:30 ▶

[ Felix szemszöge ]

Csak az maradt meg, hogy haza vittem, és másnap pont a szokásos időben felébredtem Minho villájának egyik szobájában… persze a házigazda is pont akkor tért be a helyiségbe.
– Reggelt az emberi órának! – indult felém egy tálcával a kezében. – Hogy aludtál?
– Kapd be – próbáltam felülni, de azt hittem felrobban a fejem.
– Csak lassan – nevetett. – Hoztam kávét. Tudom, hogy nem szoktál inni, de legalább kijózanít, ha beveszel mellé egy gyógyszert – tette le az ágy melletti asztalra. – Meg ott egy tojásos szendvics edd meg, a ruháidat meg mindjárt hozom!
– Hol van a… – néztem le magamra, és láttam, hogy valami agyfaszt keltő, sötétkék alapon sárga, mosolygó csillagos pizsama van rajtam.  – Te perverz fasz, kajak~
– Jó, nyugi! Hadd magyarázzam meg!  – emelte fel a kezét. – Csak meg akartam köszönni, hogy haza hoztad a depis mókust! Kissé kiütötted, és hát lerókáztad magad, de mivel nem lesz időd hazamenni, kimostam és megszárítottam neked.
– Milyen úriember! – ültem fel valahogy.
Miért kell mindenkinek ennyire szánnia?
Egyre több embernek tartozok lassan, élen a fasszopó gengsztereknek.
– Nyugi, nem néztem oda, esküszöm – kuncogott. – Akkor sem, mikor fürdettelek!
– Nem a faszomat!
– Igyad a kávét, vedd be a gyógyszert, zabálj, aztán menj mielőtt elkésel! – intett egyet vigyorogva, és kiment az ajtón. Én meg elfogadva a sorsom, elvettem a tálcáról a fekete italt és a gyógyszert… mi ez? Az íze, olyan fura, de édes illata van. Nem iszok, mert nem dobálom ki felesleges dolgokra a pénzem. A kávénak nincs rossz íze, de a pirula annál keserűbb volt. Minho behozta a ruháim, aztán elköszönt, mert dolga van, de vár kint egy taxi, azzal pedig magamra hagyott. Megettem a reggelit (csak azért, hogy később ne korogjon a gyomrom, mert valaki fel akar hízlalni mostanában, de úgysem fog), de a felét ott is hagytam, mert tele voltam, aztán felöltöztem, fogtam a dolgaim és ki mentem. Hát közben hatvanszor majdnem eltanyáltam a saját lábamban, de kiértem, és beültem hátra.
– Szia Lix, hogy ityeg? – kérdezett Yeosang, aki a volán mögött ült, majd elindultunk.
– Ne szólj hozzám, azt se tudom, hol vagyok.
– Egy helyes csávó BMW-jében!
– Akkor lépj a gázra, helyes csávó.
– Te részeg vagy?
– Wow, leesett.
Végig dumálta az utat, szóval mondtam neki, hogy tegyen ki a parknál, az közel van a kapitánysághoz, úgyhogy mára megszabadultam tőle. Már 06:55 volt, mikor beléptem az épületbe, de még volt egy utam a mosdóba, hogy megmossam az arcom, és levegyem a kicseszett sebtapaszt az arcomról – biztos hyung tette rá. Gyönyörű az a heg rajta, mit ne mondjak…
– No lám, egy szürke kisegér – jött be valaki a helyiségbe, és sajnos az ő hangját ezer közül felismerem. Elzártam a csapot, de megmozdulni sem tudtam, olyan volt, mint ha földbe gyökerezett volna a lábam.
De a tudat, megnyugtatott, hogy itt nem érhet hozzám.
– Mit akarsz? – igyekeztem összeszedett hangon megszólalni.
– Már mondtam a drága barátodnak, nem továbbította? Húzz el a területemről, különben rossz vége lesz – mosolyodott el, amit csak a tükörből láthattam. – És azt te sem akarod. – Erre épp akartam mondani valamit, de ekkor valaki más is belépett a helyiségbe, amivel a szívrohamot hozta rám.
– Bokie~ itt vagy? Oh, pont téged kerestelek, azt hittem, ma nem jössz! – jött közelebb a szőke hajú.
– Hyun…
– Oh, szia Seonghwa sunbaenim, hogy van? – fordult a személy felé, akit világéletemben utáltam.
– Szia Jinie, megvagyok, és te? – nevetett fel.
– Én is.
Inkább megragadtam az alkalmat, és azzal a lendülettel ki is mentem a helyiségből, a csapattársam pedig utánam jött. Hát ezt most megúsztam, legközelebb nem lesz ilyen szerencsém, nem számítottam arra, hogy ma itt lesz… aish, ez nem lesz az én napom!
– Yongboook! – ért mellém a szöszke. – Mi a baj?
– Semmi.
– Fehér az arcod.
– Azt hittem fekete, és hogy nigga vagyok – dugtam zsebembe a kezem.
– Ha ha ha. Hogy aludtál?
– Fekve szoktam, de mi lenne, ha nem zaklatnál kora reggel? – álltam meg az iroda előtt.
– Bocsi… amúgy erre gyere, mert a kihallgatóban dolgunk van – indult tovább.
– Mi?
– Cho Heeseok felesége visszajött Daeguból. A kisfiút nem tudom, ki kellene-e hallgatni, még csak hét éves.
– Ebben a korban a legőszintébbek, nem? – húztam el a szám.
– Igen, de hivatalosan nem szabadna a szülő engedélye nélkül – lépett be a liftbe, én pedig követtem.
– Akkor majd később, ha esetleg nem mond igazat a nő, vagy nem akarja elmondani – mondtam, ő meg megnyomta a gombot, amelyiket kellett. Viszont mikor kiléptünk a liftből, és elindultam a szöszi után, valaki elment mellettem, de a vállamnak ütközött, amit valahogy nem volt kedvem elfelejteni.
– Nem elég széles a folyosó?
– Nem. Inkább te vagy észrevehetetlen – fordult felém. – Oh, az új srác. Kookie kit szedett össze már megint?
– Mit mo~
– Szia Suga sunbaenim! Hogy van? – lépett mellém Hyun, ezzel belém fojtva a szót.
– Szarul, de büszkén. Te?
– Frissen, ami ritka!
– Akkor jó. Vigyázz a törpicsekre, mert, ha mindenkivel ilyen, egyszer kapni fog – fordult sarkon, és hátra intve egyet ment a lift felé.
– Ki ez a fasz?!
– Min Yoongi, és vele óvatosan! – mondta halkan. – Tizenhat éve dolgozik itt, köztudottan az igazgató párja, és nem tűri a bajkeverőket… pedig elvileg ő sem állt messze tőle, de ez most nem fontos, menjünk tovább – indult el, én pedig szemet forgattam és követtem. A francba, ismerős a neve az embernek, biztos hallottam valahol! Ah, na mindegy, csak jobban fáj tőle a fejem. Végül elmentünk a kihallgatóba, ami egy elsötétített termet takart, és egy üvegfalat, mint elválasztót. Odabent pedig várt minket Hongjoong és San, meg Woo, vagy kicsoda… ah, csak essünk túl rajta.
– Ez tizenöt perc késés, Jinie! – szólt neki a vezető.
– Ah, pedig ma eskü időben értem be! Csak össze kellett szednem Bokiet.
– Ne hívj már így.
– Pedig ez cuki – húzta el az orrát.
– Haladj már, ma te vagy a soros! – lökdöste be őt az ajtón, ami az üvegfal mögé vezetett. – Felix, menj vele, gyűjts tapasztalatot! – vigyorgott rám, mire sóhajtva követtem, de még hallottam a Woo sráctól egy olyan megjegyzést, hogy "gyűjtött már biztos eleget tőle", ezután pedig San csitította el. Na csak még egy beszólást tőle, és valószínűleg a falba verem a fejét. Becsukta mögöttem Hong az ajtót, mi meg köszöntünk a nőcinek és leültünk vele szemben az asztalhoz.
Gyerünk Felix, tedd félre a köcsög éned, és viselkedj normálisan, igaz negyedóra alatt hárman baszták fel az agyad, mert miért ne?
– Hwang Hyunjin nyomozó vagyok, ő pedig Lee Yongbok. Ön pedig… Kim Hyeyeon-ssi? – nézett az ipadre, ami az asztalon volt. Vicces, hogy régen papíron voltak ezek intézve tudtom szerint, aztán puff, 2030, változtassunk a dolgokon… utálni tudom az új kütyüket, felét használni sem tudom szerintem.
– Igen – bólintott egyet a nő. Nem néz ki többnek, mint 25, mi a fasz?
– Nos, kérem meséljen a férjéről egy keveset, voltak-e összetűzései valakivel, aki ilyet tenne vele? – kérdezte a mellettem ülő, de én csak elhúztam előle a tabletet. Oké, olyan, mint a telefonom, csak jóval nagyobb, úgyhogy menni fog a kezelése. Tényleg csak 26 éves, de… hé, kajak nem a férjével lakik? Mondjuk 11 év korkülönbség. Van egy hat éves gyerekük, elválva sincsenek. Mi lehet még itt?
– Nem. Ha volt is, sosem mondta volna el, hogy ne ijesszen meg minket.
– Azt tudja, hogy hol volt augusztus 22-én, este hat és reggel hét között?
– Nem otthon volt?
– Nem, ez egy kicsit bonyolult. Bizonyítékunk van arra, hogy egy utcai kamerával babrált, ami felvett valami olyat, ami kell nekünk. De mivel megvágta, elveszett. Egy gyilkossághoz kapcsolódott – hozta tudtára a szöszi. Felnéztem most már, mert kíváncsi voltam a reakciójára a nőnek. Csak a szájához kapta a kezét, és kicsit lehajtotta a fejét.
– Hyeyeon-ssi, miért élt külön Cho Heeseoktól? – kérdeztem ezúttal én.
– Nagyon kicsi volt a lakásunk, ezért azt mondta, több pénzt fog keresni, és addig külön megy, hogy mi jól legyünk a kisfiammal – nézett rám. – És hogy beköltözünk majd egy nagyobb lakásba.
– Ah, értem. És, mit csináltak Daeguban a nagyinál? – ez a kérdésem meglephette, mert egy pillanatra máshova nézett, és megigazította a felsőjét, ami félre volt csúszva egy kicsit.
– Segítettünk a ház körül, és lementünk az egyik vidámparkba – emelte fel a kezét, így láthattuk a csuklóján lévő szalagot, amit az ilyen helyeken adnak.
– Tudja valaki igazolni, mondjuk a kisfia?
– Yongbok – bökött oldalba Hyun, de nem igen érdekelt.
– A fiamat hagyják ki ebből, ennél többet nem tudok mondani… vagy azt gondolják, én tettem?!
– Nem, félre értett. Csak nem voltam biztos valamiben, de most már igen, köszönöm – toltam vissza Hyun elé a készüléket, persze hagytam rajta egy kis üzenetet.
– Köszönjük szépen, most már elmehet, Hyeyeon-ssi – biccentett, és felkelt mellőlem, ahogy a nő is, majd meghajolt és ki ment, a vezető meg látszólag kikísérte. – Mi az, hogy hazudik?
– Nem láttad? Vaksi – dőltem hátra a széken.
– Micsodát?
– A nő csalta a férjét. Arról nem hazudott, hogy hol volt, csak azt, hogy kivel – feleltem. – Láttam a szívásnyomokat rajta, csak a ruhája és a haja takarta. De ha nem is tűnt volna fel, mivel nem a szemembe nézett, tudtam, hogy hazudik.
– Akkor is, most túl nyilvánvalóvá tetted, hogy átlátunk rajta. Lehet holnap már a városban sem lesz!
– Akkor nekünk lesz igazunk.
– Nem tetszenek a módszereid… ha csalta a férjét, ha nem, ha nem szerette volna, biztos nem jött volna rögtön vissza.
– Nem ismered az embereket Hyun, de nekem sok alkalmam volt meg tapasztalni, ki milyen.
– Vettem észre, mindenkiben csak a rosszat látod!
– Srácok, ne veszekedjetek – szólt be San, mire csak szemforgatva felkeltem.
– Nem veszekszem, a tényeket közlöm – jelentettem ki, és kimentem a folyosóra, a vezető pedig épp akkor ért vissza.
– Srácok, valaki menjen el helyettem a hullaházba, légyszi! Dolgom akadt – nézett Sanra, mert látszólag ő jött ki utánam.
– Majd én megyek, egyúttal megmutatom Bokienak, hogy hol van! – lépett ki a szöszi, de máris átesett a következő hangulat váltásán.
– Nagyszerű, lent tali – indultam a lift felé, mert fogalmam sincs, merre van az emeleten a mosdó, márpedig én mindjárt behányok.

21 01 13
1500 words