STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 5. Megismerni valakit ] ▶

Úgy lehet a legjobban megismerni és elpusztítani az ellenséget, hogy barátságot színlelünk iránta.
— Paulo Coelho

[ Felix szemszöge ]

– Nem vállalok munkát, már mondtam! Fogd fel! – nyomtam a piros gombra, mert untam a torzított hangú csávó faszságát. Ki a rák telefonál ilyen anonimben?! Nem hiszem el… aish, persze most adja fel a telefonom. 2%-on van, és nyilván most talált meg a szőkeség lent az épület mellett.
– Végre megvagy. Mehetünk? – nyújtotta felém a papírokat. – Ezeket majdnem ott hagytam, hyung hozta utánam az előbb – simogatta tarkóját.
– Valószínűleg nem is te lennél, ha nem felejted ott – kaptam ki a kezéből, és össze hajtottam, eltettem, majd elindultam.
– Nem sűrűn vagyok feledékeny…
– Reggelente a tíz perc késés az mi akkor?
– Nem vagyok képes 06:30-nál előbb felébredni, mert azt szoktam meg – húzta el a száját.
– Ez szomorú.
Ismerős mondjuk, annál előbb engem sem lehet felkelteni. Talán csak van egy-két közös bennünk, de nem akarok több ilyet felfedezni.
– Éhes vagyok, menjünk enni!
– Még ha lenne nálam pénz, de veled biztos nem megyek, mert elmegy az étvágyam – néztem végig rajta, és a megjegyzésem életre keltéséhez undorodva néztem újra előre.
– Meghívlak, csak ne menjek már egyedül…
– Csak nem félsz, hogy valaki kopaszra borotválja a fejed?
– Nem, de ha akarod, befonhatod, megengedem.
– Nyúl a halál a tetűidhez!
– Akkor jössz velem enni? – nézett rám valami kiskutya szemekkel, hogy azt hittem belehányok a kukába, ami mellettem volt, mikor megálltunk a zebránál.
– Békén hagysz utána?!
– Igeeen! – vigyorodott el, és ugrott kettőt.
Mi ez, egy ovissal kerültem össze? Ráadásul magasabb nálam, utálok felnézni másokra.
– Jó, csak nyugodj le!
– Oki!
Végre zöldre váltott a lámpa, így át mehettünk a túloldalra. Én már reflexből mentem volna a kapitányság felé, de megfogta a karomat, és a másik irányba húzott volna, persze nem engedtem neki.
– Ne érj hozzám még egyszer, mert levágom a kezed – mondtam, mire egy bocsánatkérés közepette elengedett.
Nem sokkal odébb volt egy étterem vagy mi, nekem inkább egy kávézónak tűnt kívülről, odabent viszont mindenféle volt. Péksütemények, szendvicsek, hamburgerek… jah, meg kávé is, mert éreztem a levegőben az illatát.
– Mit kérsz?
– A legolcsóbbat, ami van.
– Rendben, akkor ülj le valahova – intett fejével az asztalok felé, szóval csak vállat vontam, elmentem a sarokban lévőhöz, és leültem. Az ablakon bámultam ki, mintha valami érdekeset várnék a külvilágtól. Majd egy pár perc múlva visszatért Hyun, leült a velem szemben lévő székre, és az asztal közepére tett egy tálcát.
– Miért ugyanazt vetted? – néztem a kis méretű hamburgerekre.
– Nos, a legolcsóbbat kérted, de egy szelet csokival kevésbé laksz jól, és ez volt a másik opció. A válasz a kérdésedre pedig – nyúlt az egyik tányérhoz és elvette –, hogy azért, mert úgy tudod a legjobban megismerni a másikat, ha belekóstolsz az életébe.
– Bölcs szavak, de nem kell jobban megismerned – vettem el az enyémet is.
4-4 kis mini hamburger volt, körülbelül akkora, mint a tenyerem… baszki, de ennek mekkora keze van?! Mint valami slenderman.
– Ha működőképes csapatmunkát akarunk végezni a jövőben, akkor nem árt megismerni egymás szokásait – harapott az ételébe. – Mi az?
– Semmi…
– Akkor egyél. Tudom, hogy éhes vagy, hallottam, hogy korog a pocid.
– Hagyd békén a "pocimat", és inkább tömd a nagy fejed – láttam neki én is.
– Neked is jó étvágyat – kuncogott, mire szemet forgattam.
Miért emlékeztet a srác valami kölyökkutyára? Mondjuk nem vagyok oda a kutyákért, talán messziről megnézem őket. Jah, az állatokkal szerintem jobban kijönnék, mint az emberekkel… jobban megnézve, teljesen lerí róla, hogy a gazdagabb "réteghez" tartozik. Tökéletesen simának tűnő bőr, formás szemöldök, telt rózsaszín ajkak... Egy lány azonnal fülig beleesne, az biztos… Dús haj (lehet, hogy ollóra pont nem telik neki, hogy levágja), igaz kócos, de nem nagyon szembetűnően… a ruhái kicsit gyűröttebbek, hisz megviselte a tegnapi baleset, amin nem csodálkozom.
Nos, míg ezen agyaltam,  plusz azon, hogy mikor tudok elugrani Minhoékhoz, ő megzabálta az összes hamburgerét, míg belém csak kettő fért… nos, eleve nem eszek sokat.
– Nem ízlik? – törölte meg a száját a tálcáról elvett egyik szalvétával.
– Nem tudom megenni, úgyhogy ott van ha kell – tettem vissza a tányért.
– Hát jó, várj meg itt. – Azzal felállt és elvitte a dolgokat, én meg továbbra is ott ültem és gyűjtöttem az energiát… ah szomjan döglök, ki vagyok száradva, mint a fos a sivatagban.
– Tessék – ért vissza Hyun, és letett elém egy olyan tasakot, amibe kaját tesznek, valamint egy fél literes Fanta üdítőt.
– Még mennyivel akarod, hogy tartozzak neked? És honnan tudtad, hogy szomjas vagyok?
– Gondolatolvasó vagyok. Na jó nem, csak elfelejtettem innivalót kérni. Jah, és nem tartozol semmivel, én hívtalak meg – támaszkodott meg az asztalon, és az arcomba hajolt, én meg hátrébb dőltem a széken, már amennyire tudtam.
– Jó, csak ismerd meg a magánszféra fogalmát.
– Csak nem megdobogtattam a pici szíved? Ez romcsi!
– Romcsi lesz, ha behúzok olyat, hogy egy hétig balra mész!
– Ch, goromba – egyenesesett vissza. – Azt edd meg később.
Erre csak sóhajtottam, fogtam az üveget, a tasakot, és kimentünk. Persze a csuklómról megfeledkeztem, hogy fáj, így csak a jobb kezemben próbáltam tartani a dolgokat.
– Hé – fordultam felé – kösz… vagy mi.
– Nincs mit! – mosolygott újfent, majd elvette a fantát, mielőtt kicsúszik a kezemből.
– Bocsi, elfelejtettem, majd ezt fogom én. De majd máskor is jössz velem, ugye?
– Felejtsd el.
– Gonosz vagy.
– Tudom, mondták már – indultam el végre a kapitányság felé.
– Naa, azért nem komolyan mondtam.
– Én igen.
– Biztos te is puding vagy belül, csak nem mutatod ki!
Hahaha, vicces.
– Hát azt kevésbé hiszem, 0-24 ilyen vagyok mindenkivel.
– Ki az a mindenki?
– Fogd be, sokat kérdezel – gyorsítottam a sétám tempóján egy kicsit, de… faszom, nem tudom levakarni magamról, és akkor biztos leverem, mint vak a poharat. Jah, de nem bántok állatokat… akkor csak ő lesz a kivétel, hogy örüljön a fejének.
– Nyertél már maraton futáson?
– Kussolj már!
– Máris kisasszony, parancsára – előzött meg.
Na most meg felvág, na nem ér oda előbb ez a kirakatbaba, mint én! És mi az, hogy kisasszony?! Meg fogom tépni előbb utóbb a palit.

༺༻

– Titeket meg ki kergetett meg? – kérdezte Hongjoong, mikor beértünk az irodába.
A kérdés pedig jogos volt, egymást kergettük… jó, utálok veszíteni! A döntetlent pedig még inkább utálom, legközelebb én nyerek.
– Szép az élet, tarattara – vette elő a papírját, amit a doki adott, majd odaadta neki, és leült. – Tarattara… aztán már csak tarattara.
– Az a retardált nyúl a sínek mellet, mi? – támaszkodtam a térdemen, hogy kifújjam magam, de inkább csak a falnak dőltem végül a kezem és a kajám miatt.
– Jah, kinyiffantotta magát.
– Másnapos volt biztos.
– Jól össze barátkoztatok, de most akkor is le kellene szidnom titeket – sóhajtott a vezetőnk.
– Barátkozott vele a faszom, bár bocsánat – jegyeztem meg.
– Ami késik nem múlik, asszonyom.
– Adok olyat~
– Hahó, tegnap elbasztatok egy rendőrautót, szerintetek ki fogja kifizetni? – szólt közbe.
– Holnap utalom a számládra hyung, csak ne aggódj – szólt Hyun.
Tudtam, hogy pénzes a szöszi.
– Rendben. A fele úgyis az enyém, mert az én hibám, hogy nem állítottalak le titeket – dőlt az egyik íróasztalnak. – Ugyanakkor meg kell köszönöm. Igaz, a tettes lelépett, mert valaki felvette egy másik autóval, aminek a rendszámához egy teljesen másik típus tartozott, de a kislány szerencsére jól van. És remélem ti is, de ahogy látom, éltek-virultok – nevetett fel.
– Hála az égnek – sóhajtott a hosszú hajú. – Kihallgattátok már?
– Igen, viszont rátok maradt a kazetta nézés az utcai kamerákkal készült felvételekről. Még nem találtuk meg a többi darabot, de tudni kéne, hogy került oda.
– Akkor menjünk, gyere Yongbok – kelt fel, és elindult ki.
– Pompás. Várj már meg legalább – vettem ki a zsebemből a papírom, és odaadtam a kék hajúnak, majd követtem.
Ma nem szabadulok könnyen, mi?

21 01 07
1211 words