STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 13. Művész gyilkos ] ▶

Meddig maradhat életben egy viszonzatlan szerelem? Ahogy a tűznek is oxigén kell, hogy égjen, az érzelmeket is táplálni kell.
— J. R. Ward

▶ Aug. 22, Kedd, 06:30 ▶

[ Felix szemszöge ]

Mint mindig, nem volt szükségem ébresztőre, pontosan felkeltem időben. Valahogy kiszedtem magam az ágyból, és eljutottam a fürdőig, hogy arcot mossak… Tiszta piros voltam, a szeplőim miatt pedig már megint úgy néztem ki, mint valami csöves, aki egy hete nem aludt – ez a tény igaz, hisz nem sokat aludtam —, se nem fürdött. Persze ennél szembetűnőbbek a nyakamon lévő piros és lila foltok… már csak a gondolattól rosszul lettem, ahogy eszembe jutott a pár emlék foszlány. Szerintem félnék már csak a közelébe is menni Taeminnek ezek után. De nyilván nekem kellett volna megengednem, hogy megcsókoljon, de én még mindig másnak tartogatom, csak nem tudom, kinek.
Végül levettem a ruháim és inkább beálltam a zuhany alá. Nem volt sok melegvíz (nem is tudom mikor van egyáltalán), így csak gyorsan letusoltam és egy törölközővel magamon visszamentem a szobába, és felöltöztem. Mivel korgott a hasam, muszáj volt valami kaját produkálnom magamnak, mert elfogyott a tasakos levesem – nem mintha sok étvágyam lenne. Maradtam a rántottánál, mert gyorsan meglett, majd megittam egy pohár vizet. Rendet raktam magam után, tettem még egy kört a fürdőszobába, hogy fogat mossak és… hát igazából el akartam látni a sebeket az arcomon, meg a szívásnyomokkal, mert nem akartam ilyen élőhalott módban kimenni az utcára. Konkrétan csoda, hogy nem törik be a tükör, mikor belenézek. A szekrényből kivettem a megfelelő kenőcsöt, majd egy sebtapaszt, amit a vágásra tapasztottam. A homlokom lévőt úgyis takarja a hajam, úgyhogy minek tegyek rá? Az ingemet teljesen begomboltam – 1-2 gombot eddig mindig kihagytam, különben nem kaptam levegőt –, de még így is látszódtak a nyomok, amik feljebb voltak.
Vissza sétáltam a szobába és kerestem magamnak egy sálat, hogy a nyakam köré csavarjam, majd felvettem a fekete bőrdzsekimet az ingre. Végül elvettem a telefonomat a szekrényről, és elhagytam a szobát azzal a kibaszott panellal együtt. Már ott volt lassan hét, mikoris kaptam egy smst, hogy hova kell mennem. Mi szerint sikeresen meglett a cameraman, miután feladta magát egy hét után. Irányt váltottam, szóval elfordultam balra, mert arrafelé kellett mennem… és kaptam még egy smst Hongjoongtól.

Kim Hongjoon:
Oh, és ma nem leszek ott, Hyunjin helyettesít. Sok sikert, és szép napot! ^^

Hát ez remek... Egy negyedórán belül oda találtam, pontosabban egy panelház elé, ahol állt a rendőrautó, benne a csapatommal. Bekopogtam az ablakon Hyun mellett, aki ijedtében megnyomta a dudát, én meg azt hittem bepisilek a röhögéstől! Jesszus, az a fej… ez tényleg idióta.
– Nem vicces, a szívinfarktust hoztad rám! – szállt ki, majd a fekete hajú is.
– Mit kellett volna tennem, ki rángatni a kocsiból, mint a karakter a GTA-ban, és lenyúlni a járgányt? – próbáltam nem röhögni.
– Az egy régi, de jó játék – jegyezte meg a srác. – Egyébként nem mutatkoztam még be, a nevem Choi San – biccentett.
– Lee Yongbok – töröltem le a nevetéstől keletkezett könnyeimet.
– Na, siessünk és kérjük el a kulcsot a fenntartótól – indult el Hyun az épületbe.
Úgy is lett, majd fel lifteztünk az ötödikre, és a szoba felé vettük az irányt, de a gondnok, aki elvezetett minket oda, megtorpant előttünk.
– Az vér? – kérdezte ijedten, az ajtóra mutatva.
Oda néztem, és hát… egy kis vértócsa volt az ajtó alatt kifolyva… most hogy mondja, érzem a szagát is.
– Fúj – húzta el az orrát San.
– A… a kulcs…
El akarta kérni Hyun, de beelőztem, mert kikaptam a férfi kezéből és közelebb sétáltam. A csapattársaim máris mögöttem voltak, így kinyitottam… de ami odabent volt. Először csak nagy szemekkel bámultam, hogy mi a fasz, aztán olyan rosszul lettem a látványtól, hogy azt hittem, rókát fogok.
A csávó a helyiség közepén térdelt, a keze hátra volt kötve és meredten bámult félig a plafon felé. Ha ez nem lett volna elég, a szája fel volt vágva két oldalt, és benne volt három vörös rózsa. Valamint egy újabb hatalmas vértócsa volt a pali alatt… sok embert öltem már meg, de ennyire nem brutálisan. Ez undorító! A hullaszag meg keveredik a virágéval…
– Aha, ennyi elég, köszönöm – mentem inkább az erkélyhez egy kis friss levegőért. De azt hittem, kajak oda hányok.
– Rendben vagy? – kérdezett az ideiglenes vezető.
– Jobban, mint a benti emberke.
– Szűz Mária! – kapott szinte szívinfarktust a gondnok, de San odébb húzta az ajtótól.
– Felhívom a helyszínelőket addig a telefonotokkal csinálnátok pár fotót? – vette elő a mobilját, és már hívta is akit kellett.
– Csak nem emlékbe kell? – kérdeztem némi undorral a hangomban. Hiába öltem meg nem is tudom hány embert eddig, de a hullák nem a kedvenceim.
– Később elmondom – erre sóhajtottam, és visszamentem a szobához, majd elővettem a mobilom, hogy lőjek pár képet erről a gyönyörű hulláról… mi az a cetli az  arcán,  egy biztostűvel van rögzítve, mi a fasz?
– Ki lehetett ez a pszichopata – ingatta a fejét San, vagy mi a neve.
– Nem tudom, de nincs ki mind a négy kereke.
– Mázlista vagy Yongbok, másfél héten belül három ügyet kaptál – jött közelebb a szöszi.
– Jah, én is úgy érzem.
– Ugye? Amúgy negyedóra és jönnek, addig nem megyünk el reggelizni?
– Nem vagyunk akkora étvággyal, mint te – jegyezte meg a fekete hajú.
– Kihagyom – mondtam, és nemes egyszerűséggel átugrottam a vértócsát, hogy bemenjek a szobába.
– Mit csinálsz? – szólaltak meg szinte egyszerre.
– Nem bízok senkiben, szeretem a saját szememmel látni a dolgokat – kezdtem tényleg csak az említett érzékszervemmel kémlelni az áldozatunk hátra kötött kezét. Hosszú ujjú pólót viselt, de fel volt húzva a könyökéig, és azt fedeztem fel, hogy egy horzsolás sincs rajta a kötél miatt – mert azzal volt hátra kötve. Igazából egy karcolást sem látni rajta a felvágott szájon kívül, ami furcsa. Valamint még megnéztem, mi van arra a cetlire írva.
“I don't say everything, but I paint everything.” Ismerős ez a mondat, olyan mint egy idézet, de talán az is.
– Mi van oda írva? – kíváncsiskodott Hyun.
– Olvasd el, és meg tudod.
– Nem látok odáig…
– Ez pech – sóhajtottam. – Nem beszélek mindenről, de mindent lefestek.
– Ez meg mit akar jelenteni? – tette fel a költői kérdést San.
– Nem tudom, de te meg gyere ki onnan, mielőtt engem basznak le – intett fejével, mire szemet forgattam, s ugrottam még egyet. Nem sok kedvem volt vérben fürdeni.
Végül megjöttek, akikre vártunk, mi meg odébb álltunk, hogy végezzék a dolgukat. Mármint lementünk a földszintre, mert valakinek kávézhatnéka volt.
– Ti kértek valamit? – fordult felénk.
– Meg akarsz vesztegetni? – nevetett San. – Oké. Kérem a cappuccinomat.
– Egy cappuccino rendel. Te Fe~ a francba, hogy mindig ez jön a nyelvemre – sóhajtott. – Oh, de te nem iszol. Akkor forrócsoki?
  Legalább tiszteletben tartja, bár részemről talán szemétség volt azt mondani neki. De ez van.
– Nem, kösz. Ráadásul tartozok már épp eleget neked – vontam meg a vállam. – Még azt sem tudom egyelőre visszaadni.
– Hát jó. Hm… vissza akarod adni?
– Mivel nem vagyok ingyenélő.
– Bármit megtennél, ha azt mondom nem kell pénz formájában?
– Hát nem szaltózok le az Eiffel-toronyról, és a csicskád sem leszek, azt felejtsd el – jelentettem ki.
– Azért szemét nem vagyok. Akkor gondolkodom még rajta, hogy mit kérek cserébe. – Rám kacsintott, San pedig elkezdett mellettem röhögni…
– Szóljatok, ha zavarok!
– Mi a fasz, ezt ne csináld barom, mert kiszúrom a szemed – pislogtam kettőt.
– Hallod ezt? Csak úgy zakatol a kis jégbe zárt szíved! – vigyorodott el.
– Szerintem meg ég a vágytól, a fejed a kávéautomatába verje.
– Sok sikert haver, kelleni fog – veregette meg a vállát a csapattársunk.
– Köszi!
Na hozzám viccből se nyúljon, mert elbúcsúzhat az életétől… néha nem tudom eldönteni, milyen ember is ő, egyik pillanatban játssza az idiótát, a másikban pedig teljesen normális…

21 01 11
1300 words