STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 20. Ígéret ] ▶

A világ azon múlik, van-e mögötted valaki, aki elkap, ha elesnél.
— Kari Hotakainen

[ Hyunjin szemszöge ]

– Yongbok, nem lesz sok? – kérdeztem, hisz már a hetedik üveg piát kérte a másfél óra alatt, ami elég sok szerintem.
– Ne mondd meg, mit csináljak.
– Zsörtölődik, mint egy öreg faszi – jegyezte meg a mellettem ülő. – Hadd igya meg, aztán vidd haza… vagy magadhoz – vonogatta fel-le a szemöldökét.
– Nem akarok olyat csinálni vele, amit ő nem akar… – mondtam, és az ölembe húztam, mert már tényleg majdnem lecsúszott, és a fél karommal átkaroltam a derekánál.
– Ne fogdoss!
– Nem fogdoslak, csak tartalak pabo – nevettem.
– Akkor le ne ejts.
– Nem foglak – döntöttem a fejem a vállának, mert elkezdett fájni egy kicsit. Igaz, hogy csak másfél üveg, ha elfogyott részemről, de már eleve fáradt voltam. Most már lassan csak haza akarok menni, és aludni.
– Hé, barom.
– Mondd. – Sóhajtottam.
– Vigyél haza – fogta meg a karom, amelyikkel még mindig öleltem.
– Haza viszlek – feleltem már, mint valami robot, aztán a zsebemből kivettem a tárcám, belőle amennyit elegendőnek véltem, és a pultra tettem. – Song Yuqi-ssi?
– Itt vagyok – sétált hozzánk a pult mögött, és elvette a pénzt. – Mindjárt visszaadok, ez sokkal több!
– Hagyja csak – mosolyodtam el. – Bokie, leszállsz rólam?
– Mindjárt.
– Köszönöm, gyertek máskor is – nevetett a lány. – Sikerülni fog haza vinni?
– Igyekszem… Um, a mosdó merre van?
– Ott van arra – szólt Minho, mire ránéztem. – Menj csak, addig ki visszük Lixiet. Jisung, kelj már fel, tökfasz~, tökfej… mindegy! – bökdöste meg a mellette ülőt.
– Tökfasz a seggem!
– Te se voltál kitűnő bioszból. Binie, fizess légyszi – kelt fel, és felhúzta rólam a fiút, Jisung pedig segített neki.
– Köszi – bólintottam, és elmentem, ahova már legalább tíz perce kellett volna. Miután pedig végeztem, kimentem a bárból… csak arra kevésbé számítottam, hogy valaki meg akar ütni. Majdnem telibe kaptam egyet Changbintől, még idejében hajoltam el tőle, de a másodiktól már kevésbé sikerült… hát eléggé fájt, ha nincs ott a fal, biztos esek egyet.
– Hé, mit csinálsz? Állj le! – lépett hozzá Minho, hogy próbálja lefogni, én pedig még mindig nem értettem, mi a baja.
– Ne érj hozzá még egyszer, különben halott vagy! – fogta meg az ingemet, és a falnak is lökött (megjegyzem elég erősen, pedig alig lehet egy magas Yongbokkal).
– Changbin, nyugi!
– Miért kéne ezt meg fogadnom? – kérdeztem, közben éreztem, hogy a vér is folyni kezdett az orromból, ráadásul szédültem is egy kicsit. – Semmi rossz szándékom nincs vele, úgyhogy engedj el, csak azért nem adom vissza az előbbit, mert a barátja vagy – fogtam meg a kezét, hogy leszedjem magamról, de nem nagyon akart összejönni, mert így is kiment az erő belőle.
– Hé, engedd már el hyung, bolond vagy?! – hallottam Felixet. – Ha még egyszer megütöd, tőlem kapsz egyet! – erre az engem fogó erőltetetten nevetni kezdett, és elengedett.
– Persze. Válassz akkor, a barátod, vagy ez a faszfej? – fordult felé, szinte kiabálva ejtve a szavakat.
– Csak én hívhatom faszfejnek, világos? Nem tudom mi bajod vele, de akadj le róla!
  Kezdem úgy érezni, hogy nem csak én kedvelem ennyire Felixet… végül Changbin pedig csak egy "akkor basszátok meg"-el fogta magát, és lelépett.
– Bocsáss meg neki, stresszes időszakot él meg – sóhajtott Minho, Jisung pedig csak Yongbokba karolva tartotta. – Megvagy még? Vérzel – vett ki a zsebéből egy zsebkendőt, és felém nyújtotta.
– Rá se ránts, megvagyok – fogadtam el, hogy letöröljem a vörös folyadékot, és a szőkéhez mentem, hogy átvegyem Jisungtól. – Gyere Bokie, menjünk.
– Vigyázz rá, részegen a nevét se tudja – jegyezte meg Jisung.
– Meg lesz – biccentettem.
– Tudom a nevem! Bokie vagyok, nem? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, amin felnevettem.
– Az vagy, Bokie.
– Nah jó, gyere Jisung, menjünk haza. Szia Felix, Hyunjin!  – intett Minho, majd elindultak egy irányba.
– Sziasztok!
Az órámra néztem, és talán pont elérjük a 21:40-es buszt. Az a baj, hogy haza nem tudom vinni, mert fogalmam sincs, melyik emeleten és szobában lakik, és a kódját se tudom. Nem hiszem, hogy meg tudná mondani, szóval inkább elviszem magamhoz… majd később írok San hyungnak, hogy ne várjanak, de valószínű már hívtak párszor.
– Elmegyünk hozzám, mit szólsz? – fogtam meg a kezét, és elindultam a buszmegálló felé.
– Haza akarok menni a lepukkant lakásomba, már annyira megszoktam ott – mondta, bár alig értettem, mert összeakadt a nyelve beszéd közben.
– És, tudod hol laksz?
– Nem…
– Egy éjszakát kibírsz nálam, nem foglak bántani.
– Biztos?
– Biztos, miért bántanálak egyáltalán? Pabo.
– Te vagy pabo! – Hát igen, az vagyok… azért hiszem azt, hogy kedvellek, csak még nem mondhatom el. Olyan nehéz ezt magamban tartani. – Hé.
– Igen?
– Pisilnem kell…
– Eh, előbb kellett volna... Nézzük csak ott egy bokor, az jó? – mutattam. Istenem de jó, hogy itt van az egyik park a közelben.
– Ahaa! – Ittasan ennyire kifordul magából?
Végül oda vezettem a bokorhoz, én pedig hátat fordítottam és vártam, hogy ki pisilje a fél lelkét, de mit csodálkozom annyi pia után. Igazából alig bírtam ki az egészet nevetés nélkül, a józan Felix csak úgy nem megengedné magának az ilyen szituációkba keveredést, az biztos.
– Megvagy még, vagy segítség kell?
– Perverz!
– Csak segítő-kéz.
– Kész vagyok – hallottam a cipzár hangját, majd mögém lépett. – Most vigyél a hátadon!
– Mi a problémája a kisasszonynak? Mondjuk legalább gyorsabban haladunk, gyere és kapaszkodj – ereszkedtem le egy kicsit, hogy fel tudjon mászni a hátamra. Amint pedig ez megtörtént, a combja alá nyúltam és úgy tartottam meg, ő meg átkarolta a nyakamat.
Ilyenkor nem aktuális a magánszféra fogalma?
– Mint valami kilátón. De magasabb vagyok nálad!
– Szeretnéd, Hüvelyk Panna – nevettem és végre elindultam a buszmegálló felé. – Te hány kiló vagy, úgy őszintén?
– Azt hiszem ötven, de valószínűleg fogytam. Még mindig nehéz vagyok?
– Kár volt megkérdezni. Nem, egyáltalán nem vagy az, emiatt kérdeztem.
– Csak ne ejts le légyszi…
– Nem félj, vigyázok rád.
– Megígéred? – tette az állát a vállamra.
– Megígérem – mosolyodtam el.
Még ha el is felejti, akkor is betartom ezt az ígéretet. Végül időben elértük a buszt, így megkértem, hogy szálljon le a hátamról, különben nem tudunk felmenni a járműre. Megvettem a jegyet, és leültettem az egyik random ülésre, én pedig mellé ültem. Egy tizenöt perc múlva leszálltunk, bár Bokie már majdnem elaludt mellettem. Valahogy le szenvedtem a fiút a buszról és átmentünk a zebrán, majd meg is érkeztünk a lakásomhoz. Igazából a születésnapomra kaptam anyuéktól, biztos nem akarták, hogy a nyakukon maradjak, hehe! Najó, tudom, hogy szeretnek. Kinyitottam a kaput, majd Felix után be is csuktam (ezt nem zárom be, hisz szomszédok sincsenek, mert a baloldali asszem elhunyt, a jobb oldali elköltözött... Szemben meg egy hotelnek a hátsó része van, úgyhogy elég csendes környék. Úgy utálom).
Beírtam a kódot, és kinyitottam az ajtót és be invitáltam a fiút.
– Érezd magad otthon.
– Wow, még hyung lakásánál is rendezettebb – jegyezte meg, aztán egyik cipőjével lenyomta a másikat a lábáról, de majdnem elesett.
– Várj, segítek – guggoltam le, hogy kikössem a fűzőjét, és levegyem a cipőjét, majd én is ezt tettem az enyémmel. – Örülök, ha tetszik egyébként. Szeretnél zuhanyozni? Adok tiszta ruhát.
– Nem akarom, hogy megint meg fürdessenek, és azt mondják "nem néztem oda" – dörzsölte meg a szemét.
– Ki volt az a perverz? – kuncogtam.
– Minho hyung a múltkor…
– Értem. No gyere Bokie, megmutatom, hol a fürdőszoba – fogtam meg ismét a kezét. – Óvatosan a lépcsőn.
– Oké – lépkedett utánam. Felkísértem a fürdőszobába és megmutattam, mit hol talál és hogy kell használni.
– Ha baj van sikíts, mindjárt hozok ruhát – indultam ki.
– Jinie!
– Hm? – néztem rá. Ez volt az első és az utolsó, hogy így hívott, az 100%. Pedig az ő szájából hangzott eddig a legjobban…
– Vérzik az orrod és a szád is – mutatta. – Nem tudom mi ütött Changbinba.
– Már nem fáj – mosolyodtam el.
De a francokat nem fáj, nem érzem az orrom, se az arcom.
– Az lehetetlen. Ha másnak nem, Binienek erős keze van.
– Túlélem. Na, igyekezz aztán alvás – nevettem.
– Jól van – húzta el az orrát, én meg a szobámba mentem. Eh, bomba robbant, jól éreztem. A legutóbb szanaszét maradtak a papírjaim és minden egyéb, úgyhogy gyorsan összeszedtem őket, és kerestem Yongboknak egy pólót, és egy olyan boxert, ami kicsi volt rám, valamint egy rövidnadrágot. Szerintem még ezek is nagyok lesznek rá mondjuk…
Benyitottam a fürdőszobába és addigra már a zuhanykabinban állt, úgyhogy bementem.
– Itt a törölköző és a ruha – akasztottam őket a fogasra, hogy észrevegye. – Óvatosan gyere ki, el ne csússz nekem.
– Okéé, köszi!
– Szivi. Nem vagy éhes?
– A-a.
– Gondoltam – húztam el a szám, aztán kimentem. Majd később eszek akkor, szokásomhoz híven. Visszamentem a szobába és megvetettem neki az ágyamat, hogy ott aludjon, én pedig elő készítettem egy takarót és párnát magamnak, hogy majd akkor én befoglalom a kanapét. Valamint egy ugyanolyan ruha kombót, akit Bokienak adtam, majd egy tíz perc múlva visszamentem hozzá és bekopogtam.
– Élsz még?
– Igen, kész vagyok! – erre bementem, és végig néztem a fiún, majd elnevettem magam. A póló leért a combja közepéig, a karjánál meg majdnem a könyökéig, a pizsama nadrág pedig a térdéig, és ezt valami eszméletlenül aranyosnak véltem. – Mi van? Egy kicsit nagyok rám – nézett le magára.
– Nincs ennél kisebb, sajnálom – kuncogtam és letettem a ruháim. – Gyere… ah papucsot azt minek is hozzak.
– Minek? Sose hordtam olyat.
– Akkor semmi. – Wow, nem csak én járkálok mezítláb meg zokniban ezek szerint. – No, mindjárt jövök vissza, addig helyezd magad kényelembe – mutattam a szobámban az ágyra, ő meg oda lépkedett és leült rá, én pedig mentem a dolgomra. Lezuhanyoztam és kezdtem valamit a felrepedt számmal és a vérző orrommal, majd visszamentem fiúhoz, aki csak látszólag a plafont bámulta az ágyban fekve, én pedig úgy döntöttem, csatlakozom hozzá egy kicsit.
– Kényelmes itt?
– Jobb, mint az otthoni. Te hol alszol amúgy?
– Lent, de ha félsz akkor itt a fotelben.
– De ez a te ágyad.
– Most a tiéd lehet. De ha akarod, maradok, amíg elalszol – mosolyogtam rá.
– Oké – bólintott, és lehunyta a szemét.
Gondolkodtam rajta egy ideig, hogy éljek-e a lehetőséggel, vagy ne, végük az első opciónál maradtam, és a fiú felé fordulva magamhoz öleltem. Éreztem, hogy összerezzent, de aztán éreztem az egyik kezét a hátamon. Mivel a mellkasának döntöttem a fejem, éreztem, hogy hevesen ver a szíve, de tudom, hogy csak a félelemtől. Nem tudom már, mit higgyek. Talán bízni próbál bennem, de a múltjába kapaszkodás nem engedi? – Mit csinálsz, pabo? – kérdezett halkan.
– Megölellek. Szólj, ha zavar.
– Ezer éve nem ölelt meg senki, miért neked kell… nem is tudod, ki vagyok.
– Nem tudom, mert nem mondod el, Bokie. Miért nem akarsz beszélni magadról? – kérdeztem rá, ha már kaptam tőle pár őszinte-percet.
– Mert gyűlölöm, aki vagyok.
– Attól én még nekem nem kell utálnom téged, tudom, hogy valahol ott bent nem vagy rossz ember.
– Szép lenne…
– Nem siettetlek. De ha tudni akarod, én sem vagyok egy angyal – emeltem fel a fejem. – De most aludj, jó?
– Uhm.
– Jó éjt – nyomtam a homlokára egy puszit, mire kinyitotta a szemét. Értetlenül nézett rám, aztán olyat láttam, mint még soha; lehunyta újra a szemét, és halványan elmosolyodott. Esküszöm, a világ egyik legaranyosabb dolgát láthattam!
De most már ideje lenne nekem is aludnom, már ha sikerül ezek után…

21 01 16
1750 words