STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 50. Hamis mosoly ] ▶

Mindig is féltem, hogy egyszer elveszítelek. Már az első csóknál féltem, mert ha van első, lesz utolsó is.
— Szélesi Sándor

[ Felix szemszöge ]

– Mi az, mégsem szöksz el az országból? – kérdezett hyung, ahogy beszálltam mellé.
– Legálisan éltem ott, nem számít szökésnek…
– Tudom, pabo.
– Mik a tervek?
– Pont ezt akartam kérdezni – indította el a kocsit. – Rátok bízom, este beugrik Hyun, azt mondta, hoz segítséget, hogy könnyebb legyen.
– Mesés… csak legyen meg Jisung.
– Fura ezt azután hallani, hogy le akartál lépni.
– Jól van, sajnálom – húztam le egy kicsit az ablakot, majd csak elő kotortam a zsebemből a cigim, és a kesztyűtartóból kivettem egy gyújtót.
– Felix, nem kellene…
– Nem érdekel.
– Legalább a gyógyszereket szedted?
– Jah, a whiskym mellé. – Bárcsak ne rókáztam volna ki, most nem lennék itt.
– Még egy ilyen, és nem tudom, mit teszek veled! – Erre nem reagáltam semmit, csak kinéztem inkább az ablakon. – Javíthatatlan vagy, semmiből sem tanulsz.
– Ez van – vontam vállat. – Eunji jól van?
– Persze. Yuqival van, miatta ne aggódj. Figyeltetem is őket, még csak hozzá sem érhetnek.
– Remélem, mert tényleg kinyírom magam.
– Ha nem esik baja, akkor pedig te is életben maradsz, és ezzel meg is van az alku – nevetett, mire szemet forgattam.

▶17:15 ▶

– Már kilenc perce itt kellene lennie – nézett az órájára Minho.
– Öt, négy… – kezdtem a visszaszámolást, és épp akkor kopogtak az ajtón, hyung pedig szólt, hogy jöhetnek.
– Ne haragudj, elfelejtettem tankolni – hallottam Hyunjin hangját, és valamiért hirtelen melegem lett, de csak próbáltam figyelmen kívül hagyni azzal, hogy háttal álltam neki az ablaknál és már vagy a második doboz cigarettámat szívtam. Nem mintha sok kedvem lett volna a dologhoz, tegnap egyszer ütöttem a falba, és azóta nem érzem a kezem, de nem hiszem hogy eltört volna, vagy ilyesmi. Bár szarom le azt is.
– Mit nem felejtesz el?
– Nem találod ki – kaptam meg a visszavágást.
– Csak azt hittem baj van, de örülök, ha ideér… tetek… öm, Ön kicsoda? – kérdezte Minho, így kíváncsiságból hátra néztem, ki lehet még itt, de vissza is fordultam…
– Annyeong! Jeon Jungkook, a szöuli kapitányság vezetője! – mutatkozott be. – Jöttem segíteni, kérlek bízz bennem!
– Öhhm, Lee Minho! És köszönöm a segítséget előre is!
– Ha meglett az eltűnt személy, akkor köszönd… Szia Felix, miújság?
– Semmi – feleltem még mindig háttal állva.
– Az nem valami sok, remélem minden oké. Nos, hol kezdjük?
– Őszintén fogalmam sincs – válaszolta a barna hajú.
– Én igen, csak el kellene mennünk hozzám, mert nemrég esett le, hogy mindenem otthon van – nevetett.
– Oh, oké. Gyere Lixie – szólt, mire megfordultam. Csak egy pillanatra néztem a szőkére, de úgy éreztem, hogy kilométerekkel távolabb van tőlem… de ezt én választottam, mostmár nem fordulok vissza.
Végül odakint beültem Minho kocsijába, Jungkook meg Hyunjinéba, és előre mentek, hisz fogalmunk sincs, merre lakik az igazgató.
Húsz perc alatt az életem is meguntam, míg megérkeztünk, és neki fogtunk a dolgoknak, viszont nem kellett tíz perc, és Minhonak rezegni kezdett a telefonja az asztalon. A nappaliban ültünk, Kook pedig hozott plusz széket, és egy táblát.
– Bocsánat – nézte meg a mobilját. – Ismeretlen szám…  – mondta, ami először nem is érdekelt, de aztán leesett valami.
– Vedd fel, azt hiszem megjött a plusz segítség. – Erre egy "ha te mondod, elhiszem" -el fogadta, majd nem sokkal ezután letette az asztalra kihangosítva.
– Szép estét!
– Ez ki, és miért ilyen torz a hangja? – kérdezte a legidősebb.
– Még mindig jövök neki, de azt hiszem, nem ellenség – feleltem.
– Az alku még mindig áll – nevetett. – Csak nem sürgettelek, megvan a bajod.
– Milyen figyelmes vagy.
– Oké, és mit fog segíteni? – kérdezte hyung.
– Előbb szükségem van pár dologra, pontosabban kettő ügyre.
  – Tilos civilnek kiadni ezeket, de jó, ki vele – sóhajtott Kook.
– 2015 július 22.-e. Gyilkossági ügy.
– Nézzük csak – simogatta a nyakát. – Oh, Do Bongsoon gyilkossága, a háza előtt késelték meg… és hagytak véres üzenetet a falon.
– Igen. Kicsoda?
– Park Jimin, de nem emeltek akkor vádat felé, mert megfenyegették…
– Pontosan. Következő, július 23.
– Kim Jiwoon késelése, újabb véres üzenet a falon… ezesetben már az áldozat túlélte.
– Hyung, hogy hogy emlékszel ezekre? – kérdezte Hyunjin.
– Ezeket én kaptam, és oldottam meg…
– Értem.
– Pont emiatt fogja tudni a következőt is, ami bár nem kapcsolódik annyira ide: Július 24.
– Én voltam az áldozat… de ennek mi köze az eltűnéshez?
– Ugyanaz az ember volt a gyilkos mögött, szó szerint. Ami azt jelenti, hogy a mostani brutális gyilkosságokat is egy ilyen ember követi el. Tudjátok, a Művész gyilkos. Ő ezekkel vág vissza, amik akkor történtek. Mi a közös bennük? – A kérdés után egy ideig csend lett, amit meg akartam törni a válasszal, de úgy látszik, nem csak nekem esett le…
– Az üzenetek – vágta rá Hyunjin is, mire akaratlanul ránéztem, de amint ő is így tett, elkaptam a tekintetem.
– Pontosan, bár nincs összefüggés köztük, a mostaniak azt mondják "jobb vagyok nálad", mármint az előző gyilkosnál.
– Ki követte el azokat a régi gyilkosságokat? – kérdezte Minho.
– Jungkookssi többet tud mesélni nálam – nevetett az ismeretlen.
– Honnan tudja a nevem… na mindegy. A lényeg, hogy mással végeztette el a piszkos munkát… Jeon Junghyun. – A szemem tányér nagyságúra nőhetett, mikor meghallottam a nevet… pedig sejthettem volna.
– Így világos… de Seonghwa miért akarna visszavágni egy halott embernek? – kérdeztem. – Bár nem voltam ott, mikor meghalt, de aki megtette, annak Ámen.
– Én és az apám szorítottuk sarokba úgymond… és igen, meghalt, felesleges visszavágnia.
– Honnan tudjátok ezt biztosra? Amilyen agyafúrt az öreg, talán még életben van – nevetett ismét a túloldalon.
– Lehetetlen… – mondtam halkan. – Ott voltam a temetésen…
– Én lekéstem, de nem igen érdekelt. De 100%, hogy a föld alatt van…
– Ti tudjátok, de az esélye több, mint 80%. Különben a főfelügyelő már rég megölte volna Felixet, ahogy alkalma nyílt rá. Nem gondoljátok, hogy aggódott amiatt, hogy Junghyun fülébe jut?
– Várj egy percet… ha Felix apja Junghyun, és Jungkook igazgató testvére Jeon Junghyun…? Mi? Vagy nem?– értetlenkedett hyung.
– Eh… de, a bátyám. Felix pedig az unokaöcsém – Mondta, de én titkon csak Hyun reakcióját figyeltem, hisz ez volt az egyik, amit nem akartam elmondani neki… de nem láttam meglepettség, vagy kiakadás jelét rajta. Szóval vagy tudta, vagy nem tudom…
– Oh… üdv a családban, én vigyáztam a seggére! – nevetett.
– Köszönöm! Örülök, hogy nem maradt teljesen magára.
– Mi lenne, ha folytatnánk, a családfa megbeszélése helyett? – kérdeztem.
– Igaz, ne hari. – legyintett, majd végre elkezdtük a bonyolultabb részét. Márpedig azt, hogy hogyan buktassuk le Seongot, és mentsük meg Jisungot. Először bizonyíték kellett, megtudtuk, hogy a Művész gyilkosnak volt két újabb áldozata, egyik esetben egy újabb nő volt az áldozat. Egy szökőkútba volt állítva, már holtan nyilván, a kezében pedig rózsát szorongatott. Pablo Picasso egyik idézete volt ismét, de ezúttal a rózsára volt tűzve.
,,Colors, like features, follow the changes of the emotions." Azaz: ,,A színek, mint emberi tulajdonságaink, érzelmeink változását tükrözik." Fogalmunk sem volt, hogy ez mit jelenthet, persze végül megfejtettük ezt is. A másik áldozatra nem igen figyeltem, inkább csak az ujjaimat tördeltem, miközben a padlót figyeltem.
Talán ha oda kerül a sor, mit tudnék tenni?
Ha végre végezne velem Seonghwa, Hant elengedné? Vagy belemenne egy cserébe?  Talán pont követelni is fogja… aish, remélem rendben van!
Végül fél nyolc körül abbahagytuk a megbeszélést, szóval Minhoval visszamentünk. Yuqi épp akkor hozta vissza Eunjit, így játszottam vele egy kicsit, aztán elment "pancsizni", hogy utána meséljek neki mesét. Kicsit talán jobb kedvem is lett, úgyhogy azt mondom, egyáltalán nem bánom, hogy visszakerült hozzám… belegondolva, ha el is mentem volna ma, biztos visszajöttem volna érte. Talán ez lett volna a jó döntés, szerezhettem volna hamis személyiket, és tényleg új életet kezdhettünk volna.
– És boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejeztem be a "Hamupipőke" történetét. – Ideje aludni, Eunji-ah.
– Oki! Appa?
– Igen? – erőltettem magamra egy újabb mosolyt, majd letettem a könyvet.
– Miért vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú – igazítottam egy tincset kis füle mögé.
– Bizti?
– Bizti.
– Hyunjin bácsi hogy van?
– Jól, gondolom…
– Nem beszéltél vele?
– Nem, de miért faggatózik egy kis három éves kislány ennyit? Még a tojáshéj a popidon van – csíptem meg az arcát.
– Naa! Csak appa mindig mosolyog, ha itt van, de most nincs, és nem! – Mégis hogy vesz észre ilyeneket?! Lehet géniusz, mint én, hehe…
– Csak fáradt vagyok, ne gondolkodj ilyeneken kicsim – pusziltam a homlokára, és betakartam. – Jó éjt.
– Oki! Jó éjt, apu! – vigyorgott, én pedig igyekezve viszonozni a gesztust, kimentem a szobából, és elmentem zuhanyozni. Hiába volt itt melegvíz, a hideg csapot engedtem meg, de alig három perc után a másikat is, mert nem volt még kedvem kiszállni. Miért gondolok folyton rá? Meddig fogom még ezt csinálni? Kurvára hiányzik, hogy is gondoltam, hogy tudok nélküle élni? A vicc az egészben, hogy alig találkoztunk újra egy hónappal ezelőtt… de még mindig olyan, mintha el sem szakadtunk volna egymástól. Talán nekünk ezt a sorsot szánták? Nem tudunk élni egymás nélkül… vagy csak én gondolom ezt? Ebbe a sok kérdésben belefájdul a fejem is.
Csak lezártam a csapot, miután zuhanyoztam, majd a törölközőért nyúltam, és miután használtam, a tükörbe pillantottam… azért nem gondoltam, hogy ennyire szánalmas kinézetem van. Tisztán látszik rajtam a kialvatlanság egy csipetnyi depresszióval vegyítve, csak hogy teljes legyen az életem. Bár inkább pesszimistának hívom magam, mint depisnek, de már nem tudom.
Mikor visszataláltam a szobámba, még az ágyig sem jutottam el, csak neki dőltem az ajtónak, és lecsúsztam a padlóra, egyszerűen nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Miért fáj ez ennyire…

21 03 26
1500 words