STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 31. Harmadik bejegyzés ] ▶

A mélyen gyökeredző félelem onnan nő ki, ahol a józan ész nem létezik.
— Lily Brooks-Dalton

◀ F.1.7 szemszöge ◀

Egy sötét helyen ébredtem, ami egy szekrény belseje volt… valahogy sikerül kiszállnom belőle, hisz nehezen akart kinyílni. Az első dolgom volt, hogy az ajtóhoz siettem, de zárva volt, aztán meghallottam a nevelőt beszélni… akkor most keresek valakiket, akikről nem tudok? Hol lehet H11? Remélem Jól van! Kiszabadítom a társaimat, és minél előbb kijutunk innen, annál jobb. Először végig kellett gondolnom a helyzetet. Nincs óra, ami mutatja az időt, nincs kulcsom, nem tudom, hol vannak a társaim… betörni még nem tudom az ajtót, nem vagyok elég magas, sem erős a 120 cm-el. Ha kulcs lennék, hová bújnék? Nyilván, ha el akarnak rejteni valaki elől valamit, az orra elé tanácsos, mert akkor nem veszi észre…
Négykézláb kezdtem mászni a földön, először a szekrény belsejét vizsgáltam át, megnéztem, nincs-e benne rejtett fiók, vagy bármi, de nem volt. Becsuktam, és csak háttal neki dőltem.
Baby most biztos fél, hogy nem vagyok ott vele, és épp a sírást tartja vissza valahol… aigoo, sietnem kellene! Hé, az ágy alatt van valami fényes… talán a kulcs!
Még az ágyat is lefejeltem, ahogy benyúltam érte, de kevésbé izgatott, csak siettem az ajtóhoz, hogy kinyissam, a kulcsot meg a zsebembe tettem.
A folyosón hét ajtót számoltam (az egyik szobából ugye én jöttem ki) végül pedig mindegyiken bekopogtam. Valószínűleg az egyik kivezet a házból, vagy nem tudom.
Mindegyik ajtón volt egy-egy cetli, és valami számok, talán koordináták lehetnek, de az egyiken csak a koordináta volt, így oda akartam benyitni.
– Ki van ott? – hallottam az egyik osztálytársam hangját.
– F17! Ki van veled?
– H11! Be tudsz jönni? – Baby itt van? Hála Istennek!
– Mindjárt megpróbálok! – vettem elő a kulcsot és a zárba tettem. És sikerült kinyitni ugyanazzal a kulccsal. – Baby? Rendben vagytok? – lépkedtem hozzájuk, és megpróbáltam leszedni róluk, amivel meg voltak kötözve.
– Még igen, de ki kellene jutni innen – felelte J15, Baby pedig csak konkrétan a nyakamba ugrott.
– Akkor nem ártana sietni, mert nem tudjuk az időt – öleltem vissza, aztán elengedtük egymást. – Valami infó?
– Még semmit nem tudok.
– Nekem csak tippjeim vannak – egyenesedtem fel. – Gyertek – indultam el ki. – Szerintem ezek mutatják a kulcsok helyét, mert az összes ajtó zárva van… és – vettem le az ajtóról cetlit, és megfordítottam. Rajta volt egy másik szám. – Ez például a -3-mas szoba volt, ami a 0.-ba küld.
– Mínusz három? Nulladik? Ez vicces lesz – nézett körbe a harmadik csapattagunk. Legalább ő normálisabb a többieknél. Hozzám hasonlóan mindig egyedül volt, kis pufók arca van, és nagyjából egy magas velem, viszont idősebb nálam egy évvel.
– Igen.
– Ez nagyszerű, nem tudjuk, melyik hova vezet, ha bejutottál – ment vissza. – Oh, de most hol kéne keresni?
– +5; -3. Előre öt lépés, balra három és ott lesz a kulcs.
– Itt nincs semmi… egy halom lufi van az arcomban, ezenkívül nem tudom! – ez olyan, mint valami gyerek szoba, minden színes…
– F, az a lufi miért van lejjebb, mint a többi? – mutatott egy piros lufira a bébim.
– Valószínűleg kiment belőle a hélium… vagy – sétáltam közelebb, és lehúztam az azt egyet. – Van erre egy olló vagy tű?
– Itt láttam egyet – ment a kis műanyag asztalhoz J15, és kivett onnan egy ollót, majd nekem adta. Azzal pedig ki lyukasztottam a lufit…
– Megvan a kulcs! Ügyes vagy, Baby – nevettem, és már siettem is vissza a folyosóra.
– Milyen aranyos becenevek – jegyezte meg.
– Kösz.
A szobában sötét volt, és valami alakokat lehetett csak látni odabent, de nem mozdultak…
– Ki van ott?
– Szerintem ezek bábuk – szólt J15, és beljebb ment. – Hol a kövi kulcs?
– 6;0… valahol a falnál, mert nem nagyobb a szoba, mint 16 cm².
– Akkor segítsetek.
– Rendben – indult be H11 is, de megelőztem, és azt mondtam, maradjon mögöttem.
– Au! – hallottunk egy koppanást.
– Nem mondta senki, hogy rohanj fejjel a falnak.
– Csak fel akartam venni, találtam valami dobozt!
– Hozd ki, itt nem látunk semmit – szóltam, de akkor hallottuk, hogy becsapódik az ajtó, majd felkapcsolódott a villany… egyszerűen csak gyorsan történt minden.
Azok a bábuk éltek, de nem mozdultak, csak a kezük és a szemük… az a tekintet örökre benne marad talán az emlékeimben. De ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit később láttunk.
J-t hallottam kiabálni, mert az egyik elkapta, a dobozt pedig leejtette. Földbe gyökerezett a lábam, és szerintem H11-nek is, de ő amint megindult segíteni neki, én is meg tudtam mozdulni. Egyszerűen csak fogtuk a dobozt, és kirohantunk a szerencsére nem vissza zárult ajtón. Kellett egy-két perc, hogy feldolgozzuk ezt.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– A-aha… csak… nyissuk ki ezt az izét – bökött a dobozra.
Valami puzzle volt rajta, de csak valami zöld foltokat lehetett látni a fehér alapon.
– Mire ezt kirakjuk – vettem ki az egyik darabot, és volt az alján egy rövid, de vastagabb pálca szerű akármi.  Valószínű akkor nyílik, ha kirakjuk.
– Én szeretem a kirakóst, megpróbálhatom? – mászott közelebb Baby, és már neki is állt.
– Rendben – vágtuk rá egyszerre.
– Mindjárt jövök – mentem vissza a gyerek szobába. Mindig a következő lépésen kell agyalni, én pedig az előző történés után már mindenre számítok. Kell valami, amivel megvédhetjük magunkat, vagy legalább én H-t. Meg persze J-t is, ha már itt van, és hárman vagyunk, akkor mind jussunk ki, nem?
Végül nem találtam semmi extra dolgot, úgyhogy egy játék csavarhúzóval nagy nehezen szét szedtem az ollót… nem nagy fegyver, de több a semminél, és az egyiket J15-nek adtam.
– Ez mi? Minek?
– Nem akarok hasonló élményekkel gazdagodni – mutattam a nullás sorszámú szobára. – Baby, hogy hala... Haladsz… – pillantottam a fiúra, aki már ki is vette a dobozból a kulcsot. – Az egy ötven darabos puzzle lehetett, hogy raktad ki ilyen gyorsan?!
– Mondtam, hogy szeretem a puzzlet – simogatta meg a nyakát, és nekem adta a kulcsot.
– Mindegy, ügyes vagy – mosolyogtam rá, és már mentem vissza a nulláshoz, hogy megnézzem, melyik ajtót nyitja a kulcs, amit odabent találtunk. 1-es… az egyes koordinátája +2; +6. – Most én mennék előre – nyitottam be egy sóhaj után, de szerencsére világos volt bent. Olyan volt a szoba, mint egy minikönyvtár… nézzük, előre kettő, jobbra hat… most menjek neki a falnak? Csak egy csomó fényképkeret van ott… eh, bizti itt van valahol az a fránya kulcs! Csak legyen vége ennek a tesztnek, és nem akarok többet látni belőle…
– Nézzétek meg a képek mögött – mondtam.
Úgy is tettek, ahogy én is, de egyikben sem volt…
– Hol lehet? – idegeskedett J.  – Előttünk nincs, felettünk sincs… a számok szerint itt kellene állnunk nem?
– De… akkor… a padló alatt? – kérdeztem, és azonnal odébb léptem, ő pedig máris félre húzta a kis szőnyeget, majd egy vékony alig látható cérnával felemelte a padlót, majd kivette a kulcsot onnan.
– Kapás van! Nézzük meg a következőt, mielőtt lejár az idő…
Nem kellett siettetnünk a másikat, hisz szinte egyszerre siettünk át a következő helyre.

21 02 15
1100 words