STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 37. Otthon ] ▶

Azt mondják: a szerelem vak.
De a legvalódibb szerelem mégis csak az, mely lát és még sem szünik meg.
— Wohl Stefánia

▶ Szept. 2, Szombat, 10:12 ▶

[ Hyunjin szemszöge ]

– Muszáj? – nézett rám összehúzott szemmel, mielőtt beültünk volna a kocsiba.
– Igen, a szemem előtt akarlak tartani, mielőtt veszélybe kerülsz – néztem rá, ő pedig bekötötte a biztonsági övét.
– Aigoo, túlságosan aggódsz.
– Igen – hajoltam közelebb hozzá, amennyire tudtam az öv miatt. – Nem akarlak mégegyszer elveszíteni.
– Nem fogsz – szokás szerint, ha közel vagyok hozzá a tekintete csak úgy cikázik a szemem és az ajkaim között. Ilyenkor pontosan tudom, mit szeretne, és mondania sem kell. Az arcára van írva.
– Nos, nem csak rajtam áll – kacsintottam, és csak beindítottam a kocsit, hogy elinduljunk.
Igen, szeretek játszadozni vele, és hiába vagyok a domináns, nem csak nekem kell kezdeményeznem. – Hogy aludtál?
– Fekve. Te?
– Valahogy úgy – kuncogtam. – Remélem nem baj, ha engem kapsz szobatársnak. A szabad szobába elég nagy kupi van, de majd segítek ki takarítani.
–Nem baj. Évekig egyedül laktam, kicsit meguntam – mondta halkan.
– Rendben, Baby – fogtam meg a kezét, ami a combján pihent. – Majd ha bármi van, szólj nekem, esetleg Sannak, jó?
– Oké.
Végül elvitem magunkhoz, és először is rendet kellett raknunk, és helyet teremtenem a szekrényben.
– Minden fontos dolgod megvan?
– Az életkedvemet a lángoló szobában hagytam, de jah.
– Aigoo, szegény kisfiú – biggyesztettem le az ajkamat.
– Nem vagyok kisfiú!
– Majd ha nagyra nősz, mint én, megérted – ültem le az ágyra, és az ölembe húztam.
– Ezt is abba hagyhatnád, kajak kisgyereknek érzem magam.
– De szeretem, ha közel vagy hozzám, olyan megnyugtató. Neked nem? – simogattam meg az arcát.
– D-de, csak úgy érzem magam, mint egy "alacsony rangú".
– Ne érezd úgy magad, szívem. Nem vagy az.
– Próbálom.
– Hajrá – pusziltam szájára. – Minden oké?
– Amíg itt vagy, igen – nézett el egy irányba, de láttam rajta, hogy zavarban van. Olyan édes!
– Akkor jó. Itt leszek – csókoltam meg ezúttal, és éreztem, ahogy beleremeg.
Ki gondolta volna, hogy tud ilyen is lenni?
– Jó érzés húzni az agyam?
– Szórakoztató – pusziltam az orrára.
– Akkor jó – forgatott szemet, és kezelésbe vette a hajam.
– Befonod?
– Nem, pabo – fogta össze a tetejét, majd felkötötte. – Eunjitól kértem egyet neked.
– Köszönöm, fodrász úr – kuncogtam.
– Eunji megtanította a babáján, hogy kell.
– Tényleg olyan, mint egy apa-lánya program. Nem gondoltam volna, hogy szereted a gyerekeket.
– Mert én is voltam gyerek, csak nem volt egy fényes kor… szóval nem utálom őket.
– Értem. Nos Baby, mehetünk?
– Hova?
– Be terveztem előre a mai napot, úgyhogy… hmm, hívd randevúnak – vigyorodtam el.
– Az mi.
– Nem volt még?
– A-a.
– Legalább nem vagyok vele egyedül, de akkor Taemin… semmi – eh, végiggondolhatnám, mielőtt kimondom.
– Mondjuk úgy, hogy éjszakák.
– Nem rám tartozott, bocsánat.
– Már túlléptem rajta – vont vállat, én pedig újra megöleltem. – Nem akarom látni.
– Tudom. Nah, gyere, menjünk oki?
– Oké. Hova?
– Meglepi – kócoltam össze a haját, ő meg leszállt rólam.
– Nem szeretem a meglepetéseket… főleg, mióta Ő mondta, aztán… hát nem volt egy szép élmény.
– Akkor elmondom, csak előbb menjünk le, mert tényleg elkésünk – fogtam meg a kezét, aztán kimentünk a folyosóra, majd le, és elhagytuk a lakást. A parkolóban pedig beszálltunk a kocsiba. – Szóval, tudod, Szöulban van egy árvaház, és oda szoktam menni, ha időm engedi… mondjuk úgy, hogy jótékonykodás céljából. Viszek éppen, amit tudok, például ruhát, ha kell pénzt is, most pedig édességet a gyerekeknek, nagyon szoktak örülni neki! – mosolyodtam el.
– Ez kedves… szóval oda akartál vinni a múltkor?
– Igen.
Ezután csak elindultunk, és elmentünk az említett helyre, ahova be sem akart lépni. Meg tudtam érteni, előszor én se akartam bemenni, már csak az a berögzült dolog a fejemben, hogyha már nekem nem volt szép gyerekkorom, akkor segítek annak, akinek csak tudok. Persze ez az árvaház teljesen más volt, mint amibe mi voltunk. Ez nem fehér volt, hanem színesebb, például világos kék, vagy rózsaszín. Igaz, pár helyen a falak voltak egyedül fehérek, de a barna mennyezet és padló megadta a kellő kontrasztot.
– Ha szeretnél, akkor megvárhatsz itt – mosolyogtam biztatóan, de aztán megingatta a fejét, és utánam jött, be az épületbe, ahol a portás már meg sem állított, hisz ismert, az egyik nevelő pedig épp a folyosón volt. Mint mindig, nagyon örült, hogy újra eljöttem, hisz ez nem egy gazdag árvaház. És nem is sokan törődnek errefelé a dolgozókkal, sem a gyerekekkel, de azért elég sokukat befogadják szerencsére. Bemutattam Felixet is, és hogy velem jött, majd elkísért minket abba a szobába, ahol a gyerekek vannak. Mikor meglátták a kezembe azt a nagy doboz csokoládét, szinte már rajtam csüngtek, mint majmok a fán. Ismertek már engem, szóval köszöntek "Hyunjin bácsinak", és kivárta mindenki a sorát, míg szét osztottam őket, Lixie pedig csak figyelte őket.
– Te nem álltál sorba, kéreted magad? – kuncogtam, és felé nyújtottam egy csokit. Megjegyzem, a padlón térdeltem, mert ki akar végig állva osztogatni?
– Ha ha ha. Add a kicsiknek.
– Srácok, Felix bácsi is kaphat egyet, ugye? – intéztem a fiú-lány ikrekhez a kérdést, akik épp előttem voltak.
– Persze! – vágták rá egyszerre, majd intettek egyet, és visszamentek játszani.
– Hallottad – keltem fel, majd a hátsó zsebébe tettem, egyúttal rácsaptam a fenekére. Így teljes az életem, hehe.
– Mit csinálsz, ez magánterület!
– Mostmár az enyém, ha úgy vesszük az a csoki lesz a zászlóm, és most ott van.
– Pabo.
– Tudom, megkaptam tőled elégszer – kuncogtam. – Gyere, most megyünk enni.
– Oké. ]assan éhen halok.
– Ilyet sem hallottam még tőled. Nem ettél ma?
– Már az este sem, mert nem volt mit…
– De azt mondtad, hogy eszel. Miért nem szóltál, hogy vigyek, vagy valamit?
– Pihenned is kell.
– Fent voltam éjfélig, ráértem volna – sóhajtottam, majd csak megfogtam a kezét, és elindultunk ki. Csak messziről intettem a nevelőnek, majd kimentünk. – Van kedved sétálni, vagy túl éhes vagy hozzá?
– Hyung belém tömött egy szendvicset a reggel… és eddigis sétáltam mindig, szóval nekem mindegy.
– Én is jobban szeretek sétálni. Meg romcsi is, mert foghatom a kezed – pillantottam le.
– Muszáj hangosan kimondani…?
– Három héttel ezelőtt nem tűntél olyannak, aki könnyen zavarba jön – nevettem fel, mire csak oldalba bökött a könyökével.
– Messze van még?
– Az étterem? 15 perc, miért?
– Annyi idő alatt el szívok egyet – nyúlt a zsebébe.
– Megértem, hogy eddig volt rá ok, de még mindig van?
– Mondhatni. Nem fogok leszokni.
– Jól van, tiszteletben tartom a döntést, de nem örülök neki.
– Sajnálom… majd egyszer csak leteszem.
– Remélem.
Végül pedig elértünk az étteremhez, és miután ettünk, vettem fagylaltot, hisz szerintem ez a nap az utolsó, hogy még árulnak, hisz kezd hidehebb lenni az idő, mint múlthéten. Mondania sem kellett, hisz tudtam már, hogy ha fagyiról van szó, a kedvence a csoki és eper. Anno képes volt megenni egy egész dobozzal belőlük, én pedig a citromosért voltam inkább oda. Csak leültünk egy padra, míg ettük, aztán kijelentettem neki, hogy elmegyünk vásárolni neki, hidz Mnho hxung reggel a kezembe nyomott egy csomó pénzt azzal, hogy "Szeretgesd meg, vegyél neki ruhát meg ami kell, hisz ami volt neki, az is hamuvá lett. Ha nem akarja, akkor tegyél rá nyakörvet, és rángasd el." De legalább csak szemet forgtott, és belement, csak essünk túl rajta. Két órát biztos elhülyéskedtünk ott egyébként– legalábbis én, mert szeretek idiótát csinálni magamból,nem mintha nem lennék az –, de legalább láttam, hogy jól érezte magát. Elszaladt kicsit az idő, mert ott volt délután öt, mire visszaértünk a lakásra, aztán csak átöltöztünk, és inkább csak el sétáltunk a kapitányságra, ha már nincs messze. Azért megkérdeztem még Lixiet, hogy biztos akar-e menni, mert ha nem, akkor nem megyünk, de Park Seonghwa a lakásban legyeskedett, valószínű ő is ma költözött be… persze miután tegnap Hongjoong hyung kilépett a csapatból, és elment innen… aigoo, annyira sajnálom, ezerszer jobban szerettem, mint a felügyelőt! Seong mikor aggódna valaki miatt, meg rendezné, amikor beteg? Soha. Hong hyung miután elment dolgozni, 20 percenként hívott, hogy jobban vagyok-e, mert akkor hazajön.
Tehát Felix nem nagyon akart itthon maradni, mikor meglátta.
Azon a "kis bulin" legalább ötvenen lehettünk, de nem bántam, sose szerettem a tömeget. Odalent tartották a földszinten, a büfé át lett ideiglenesen alakítva bárpultnak, ahol adták a piát.
– Hyunjin– szólított, mikor leültünk az egyik szabad 4 személyes asztalhoz. Persze csoda, hogy hallottam a zene mellett, ami bár messzebb volt innen.
– Mondd, szívem.
– Szomjas vagyok.
– Te kis alkoholista. Mit szeretnél? – kuncogtam.
– Rád bízom.
– Oké – keltem fel, majd a pulthoz mentem. Miután megkaptam a "rendelést", visszamentem, és leültem mellé.
Azt nem még ndom, hogy én nem ittam le magam, de még mindig nem annyira, mint Lixie. Ezt is csak onnan tudom, hogy közelebb ült hozzám a székkel, és a keze a lábamon volt, a feje meg a vállamnak döntve. Még mindig túl aranyos!
– Eh… hol is kezdjem? – Megállt a zene, és meghallottuk, hogy az igazgató beszél a mikrofonba, így oda néztünk. – Köszönöm mindenkinek, hogy idén is bajlódtatok egy ilyennel, pedig igazán nem kellett volna…de, ha már itt vagyunk, mondanék pár szót. Először is… azta, tényleg harmincnégy lettem? Szinte el sem hiszem, csak úgy repül az idő felettem… ezt most úgy mondtam, mintha hatvan lennék, elnézést – nevetett. – Már megszokhatták néhányan az agymenéseimet. Nah de, immár 17 éve dolgozom itt, és 5 éve vezetem a kapitányságot. Nem sikerült volna eljutnom idáig, ha nem találkozom pár emberrel. Hálás vagyok Kim Namjoonnak és V ex-nyomozónak,  akik most bárnincsenek jelen… Dr. Ki Seokjinnek, Jung Hoseoknak, akik támogattak, és rámutattak a dolgokra. Végül, de nem utolsó sorban Yoonginak szeretnék köszönetet mondani, aki végig mellettem volt, jóban, és rosszban is, mint barát, és mint férj is, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, aki beengedi a szívébe, hisz onnantól kezdve ő lesz az otthona… hoppá, a rózsaszín felhők! Köszönöm a figyelmet, a mikrofon próba véget ért, jó szórakozást! Alkohol fogyasztása tilos, ezért maradok a Whiskeynél! – Az igazgatónk egy igazi pihentagyú, de szeretjük. Eh, Lixie folyik le a székről, mint csapból a víz.
Megtapsoltuk a monológját, aztán Lixiet vissza ültettem rendesen a székre.
– Jinie?
– Igen? – néztem rá, de csak fogta a nyakkendőm, és magához húzva megcsókolt. Hirtelen ért, mert ez volt az első, hogy ő kapott le. Természetesen viszonoztam, de mikor már átváltottunk volna egy szenvedélyesebbe, eltoltam magamtól. – Lixie, részeg vagy.
– Nem vagyok! – Hah, az év vicce. Itt kell nevetni?
– De – kezdtem vitába, de félbe szakított. Ezúttal nem löktem el magamtól, hanem ő hagyta abba, és suttogni kezdett.
– Én… uhm – sütötte le a szemét, én pedig akaratlanul is észrevettem, hogy mi a problémája… hát, ezzel nincs egyedül.
Válaszként csak ajkaira pusziltam, és felkeltem, majd felhúztam őt is, hogy most akkor tényleg ideje hazamenni. Még jó, hogy nincs messze a lakás…

21 03 09
1700 words