STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 38. Veled ] ▶

Akiket összeköt a végzet, mindig megtalálják egymást.
– Vaják c. film

+ 16 / +18

[ Hyunjin szemszöge ]

Végül ahogy hazaértünk, felmemtünk a szobába – talán ekkor értem el az a pontot, hogy innen már csak a fiú érdekel ma, és semmi és senki más.
– Ne ijedj meg, csak nem akarok közönséget – zártam be az ajtót, majd ajkaira tapadtam. Eldöntöttem az ágyon, ő pedig átkarolta a nyakam, és egyik kezével a hajamba túrt, miután búcsút mondhattam még egy hajguminak.
– Hyunjin – nyögte egyenesen a fülembe, ahogy nyakát csókolgattam. – A-akarlak… – Meglepett az az egy szó, még a hideg is kirázott, persze nem rossz értelemben. Pontosan elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a józam gondolataim, bár már megtörtént… de akkor is úgy éreztem, rá kell kérdeznem.
– Biztos vagy benne? – A válasz pedig csak egy türelmetlen csók volt, miközben a sötétszürke színű ingemet kezdte kigombolni. Én is hasonlóképpen tettem volna vele, de a türelmetlenségem az utamba állt, és konkrétan letéptem róla az ingét, pár gomb pedig csak úgy repült a levegőbe, majd a padlóra…
– Bocsi…
– Nem baj – nevetett, és csak egy puszit adott az arcomra.
Miközben ismét birtokba vettem ajkait, a keze elindult felfedezőútra a mellkasomon és a hasamon, emiatt pedig belenyögtem a csókba. Ha ez nem volt elég, a nadrágomon keresztül simogatni kezdett…
– Aish – tértem vissza a nyakához, majd pár helyen megszívtam, ő pedig elfojtott nyögéseket hallatott. – Hang szigetelt a szoba, szóval ne fogd vissza – suttogtam a fülébe. Úgy tett, ahogy kértem, majd elindultam le, hogy ismét végig csókoljam a testét, majd levettem a nadrágját, a boxerrel együtt. Nem szórakoztam sokat, csak tagjára fogtam és elkezdtem mozgatni rajta a kezem. Szerintem mindketten eleget vártunk ezzel a dologgal…
Még visszatértem olykor ajkaihoz, majd az ujjaimat a szája elé tartottam. Nem kellett külön kérnem, mert nyalogatni kezdte őket, majd mikor elég nedvesnek gondoltam, a bejáratához tartottam. Lassan körözni kezdtem ott ujjammal, de mielőtt bármi mást csináltam volna, eszembe jutott valami, így felkeltem és a szekrényből kivettem azt a tubust, amit a jó múltkor kaptam San hyungtól… persze nem terveztem használni, mert azt hittem, sose jutunk ide, dehát most úgy tűnik itt az alkalom.
Kibontottam, és nyomtam az ujjamra belőle, így mostmár lassan felvezettem belé az egyik ujjam. Látszólag tűrte, és talán a másik kezem munkája terelhette a figyelmet róla.
– Szólj, ha fáj.
– Uhum.
Egy kicsit még vártam, aztán csatlakozott a második, és harmadik ujjam is, de láttam rajta, hogy lassan elég lesz, de aggódtam, hogy kellhet az a negyedik is, minden egómat félretéve.
– Bírod még, szívem?
– A-ha… – felelte, de fájdalmasabban nyögött fel. Igyekeztem továbbra is elterelni a figyelmét, így csak felé hajoltam miközben ujjaztam, és megcsókoltam. Mikor inkább jóleső sóhajokat hallatott, kihúztam belőle az ujjaimat, majd az ágyra térdeltem, és kigomboltam a nadrágomat, majd levettem magamról. Miután igénybe vettem újra a síkosító használatát, felé hajoltam, és be pozícionáltam magam. Kicsit még mindig aggódtam miatta, de inkább megcsókoltam, és lassan elkezdtem belé hatolni. Fájt neki, így meg akartam állni, de lábával átkulcsolta a derekam, így nem igen tudtam… lassan elkezdtem mozogni, miközben a nyakába hajoltam, ő pedig átkarolta a nyakam, párszor a hátamba mélyesztette a körmét, amiért felszisszentem.
Először hallottam igazán a hangját, ahogy nyögött, és a nevemet mondta. Nem tudtam egyszerűen másra gondolni, csak arra, hogy életem szerelme fekszik épp alattam.
Kicsit gyorsítottam a tempón, egy idő után pedig szinte egyszerre mentünk el. Csak lefeküdtem mellé, és próbáltam én is normalizálni a légzésem.
– Eddig nem voltam teljesen biztos benne – szólalt meg kis idő után, miközben hozzám bújt. – De mostmár tudom, hogy veled akarok lenni… mindig.
– Én mindig itt leszek, Lixie.
– Ha elhagysz, megöllek – ezt a megjegyzést nem tudtam kibírni nevetés nélkül!
– Ha megtörténik, akkor megteheted. Érted képes lennék meghalni is.
– Azért ne…
– Jól van, jössz tusolni?
– Kellene – motyogta, de szerintem azzal a lendülettel be is aludt, úgyhogy csak mosolyogva jobban betakartam, és átölelve őt, én is elaludtam.

◀ F.1.7 szemszöge ◀

Sírtam. Hónapokig nem sírtam, de abban a pillanatban, hogy elment, nem tudtam uralkodni magamon. Egyben féltem is, hogy talán nem látom soha többé, de nem tudtam most tenni, mint bízni benne, és amit ígért. Két hét múlva, 2018. 09. 14.-én,éjfélkor megtettem az első lépést a szabadságom érdekében. Ez pedig az volt, hogy bementem éjszaka az orvosiba, ahol egy új nevelő volt. Alig lehetett 17-18 éves…
– Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdezett kedvesen, de már nem hatottak rám ezek, mégha szívből is jöttek. Csak lehajtottam a fejem, és elkezdtem sírni, persze nem a szomorúság miatt. Kérnem sem kellett, hisz letérdelt, hogy egy szinten legyen velem, és megölelt.
– Jaj, ne sírj… nincs semmi baj! – simogatta a hátam.
– Sajnálom, de… meg kell halnod.
– Mi-mit mondtál? – Nem válaszoltam, csak fogtam a konyhakést, és hátba szúrtam, miközben ölelt, és a szájába dugtam egy darab ruhát, hogy ne kiabáljon.
Már nem tudom, honnan jött akkor ez az ötlet, de tudtam, hogy ilyen áldozatok nélkül nem nyerhetem el a szabadságom.
Azt hittem, hangos lesz, de nem… csak mosolygott és… azt mondta, "semmi baj". Fel sem tudtam fogni, bele sem akartam gondolni, hogy miért nem ellenkezett de miután lehunyta a szemét, folytattam amit elkezdtem… elvettem tőle a belépőkártyát, és nagyon nehezen levágtam az egyik mutató ujját.
Megtaláltam egy kulcscsomót is a fiókban, ami egy plusz előny volt számomra. Az ujjat beletettem egy kis tasakba, hogy ne csöpögjön – mellesleg undorító volt –, majd tovább mentem a kapuhoz, ahol a kártyával és az ujjlenyomattal azonosítottam magam, vagy inkább a nevelőt, mire az kinyílt. Alig álltam a lábamon, de mégis csak futni akartam, nem. Érdekelt, milyen hosszú az a fehér folyosó, vagy hova vezet. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben a visszafordulás lehetősége, de ha már eljutottam idáig…
Végül csak elértem egy ajtóhoz, amin láttam a "kijárat" feliratot, de zárva volt. Mire pedig kinyitottam volna valamelyik kulcscsal, valaki megtette kívülről…
– Felix? – egy magas, feketébe öltözött ember. Nem láthattam ilyen szint élőben, hisz az árvaházban szigorúan fehér szinte minden. – Még szép, hogy az én kis porontyom – guggolt le elém, de én csak rémülten hátra léptem egyet, azzal a lendülettel pedig le is ültem. Az ujjat leejtettem a kulcsokkal együtt. Most végem…
– Bztos eleged volt ebből a helyből – sóhajtott, s kinyújtotta felém a kezét. – Ne félj, mostmár jobb lesz minden.
– K-ki maga?
– Az édesapád – mosolygott.
– Akkor hol voltál idáig… – csak nézni tudtam a kezét, és újra homályosodni kezdett előttem minden. Azt hittem, hogy csak megint sírok, de nem… ismét sötét van.
Csak a párbeszédet hallottam az úgynevezett apám, és a nevelő között.
– Öten élték túl, de ketten belehaltak a sérüléseikbe. F17 és egy másik gyermek lettek az elsők, ugyanannyi pontszámmal~
– Ne hívd így a gyerekem, van rendes neve, mint ez a kibaszott sorszám!
– Elnézést…
– Megérte itt lennie?
– 58%-os eséllyel.
– És hol a maradék 42?!
– Ne velem vitatkozzon, hanem a felettesemmel, uram…
– Persze, az a görény sosincs itt! Mindegy… a lényeg, hogy túlélte Felix, különben megkerestem volna, és kinyírtam volna, ha baja esik.
És ez volt az első, és egyben utolsó alkalom, hogy valaha törődött talán velem az apám…

****

– Mostantól itt fogsz élni, Lixie – vezetett be egy hatalmas szobába. – Ez pedig a te szobád. Tetszik? – Nem méltattam mégcsak annyira sem, hogy válaszoljak neki.
Számtalanszor kérte, hogy szólaljak meg, és ez a türelme elfogyott egy hónap alatt. A béke köztünk, és a kedvessége is mindössze ennyit tartott… aztán jött az, hogy ha nem szólalok meg, akkor meg fog ütni. Megtörtént, nem egyszer, de még mindig haragudtam rá. Miért vitt árvaházba? Hogy szenvedjek, aztán ha túlélem, feltűnik a semmiből? Ki az a bolond, aki ilyen könnyen megbocsájtja ezt… én biztos nem.
– Utoljára kérlek szépen – nézett rám, majd letette a piás, vagy milyen üvegét az éjjeli szekrényere. – Mondd el, miért nem beszélsz velem? Az apád vagyok…
– Akkor hol voltál hét éven át? – kérdeztem remegő hangon, majd erőt vettem magamon, hogy folytassam. – Nem vagy az apám!
Megdermedt a kijelentésemen, én pedig megbánni sem tudtam az előző mondatom, mert kaptam egy pofont… hátra lökött az ágyán – hisz az övébe hívott be, hogy beszéljek vele –, és felém mászva, lefogta a kezem,  így mozdulni sem tudtam…
– Rendben… te magad mondtad. Mától nem vagyok az apád, szóval azt csinálok veled, amit akarok… ugye? – nyalta meg a szája szélét.
Féltem ugyan, talán jobban, mint eddig bármikor… fájt, jobban, mint eddig bármi, de tudtam mást tenni, mint csak a könnyeimet nyelve tűrni? Csak arra gondoltam, hogy… legyen vége. Azok után már mégcsak rá sem akartam nézni az apámnak nevezett emberre.

21 03 09
1

375 words