STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 27. Nevetés ] ▶

A bizalmat természetesen ki kell érdemelni, de ha az ember képes megbízni valakiben vagy valamiben, akkor egy csapásra minden nagyon egyszerű lesz. Ha hiányzik a bizalom, minden bonyolult.
— Ma Jun

◀ H.1.1 Szemszöge ◀

– 1-es csoport, figyelem! Gyertek a tanterembe. 1-es csoport figyelem! Gyertek a tanterembe.
– Mi ez a hang? – kérdeztem halkan.
– A hangszóróból jött. Gyere, jobb, ha sietünk – tette vissza a helyére a zacskót, de ezúttal egy másik tasakba is beletette, aztán elindult ki én pedig követtem.
– Oké… um, még mindig nem leszünk barátok? – kérdeztem.
– Nem. Csak még új vagy, és azt mondta a nevelő, hogy segítsek megismerni a helyet.
– Értem.
Végül elvezetett egy ajtóhoz, amit még nem is láttam, de mielőtt bementünk volna a terembe, megállított és felém fordult.
– Még enni sem tudsz rendesen, tényleg kisbaba vagy – nyalta meg az ujját, és a szám széléről letörölte a valószínűleg ott maradt csokoládét. És csak most vettem észre, hogy magasabb nálam egy kicsit. – Na így – mondta, aztán lenyalta az ujjáról (gondolom nem akarta összepiszkolni a fehér ruháit), majd benyitott a terembe.
Két személyes padok voltak, mint az iskolában, voltak ablakok az egyik falnál, viszont volt egy szembetűnő különbség az iskolai teremnél. Itt is minden fehér volt, még a tábla is, egyedül a padlón fedeztem fel egy világosabb barna színt. A tanárnéni kicsit leszidott minket, amiért késtünk, és azt mondta, üljek F17 mellé hátra, mert csak mellette van szabad hely.
– Persze, mindig én húzom a rövidebbet – indult ez az ablakok felé, majd leült az utolsó padba, én pedig követtem.
A tanárnéni pedig elkezdett a táblára írni valamiket, és addig mindenki csendben volt.
– Ma csoportmunka lesz a padtársatokkal. A feladatotok az lesz, hogy készítsetek tervrajzot az ismert szobákról, termékről. Akik ügyesek, oda írhatják, hogy az osztály tagjai közül ki hol szokott tartózkodni, és mit szokott csinálni – magyarázta. – Holnap pedig mindenki bemutatja, és elmagyarázza. Akinek jó, az pontot kap! – Az utolsó mondatra a többiek mind örülni kezdtek, kivéve én, aki azt sem tudta, miről van szó, és a mellettem ülő.
– Mi az a pont? – kérdeztem halkan.
– Akinek sok pontot szed össze, annak könnyebben átmennek a havi vizsgákon. Majd meg tudod, milyen – pisszegte kicsit unott hangon.
– De még kicsik vagyunk arra, hogy vizsgázzunk…
– Nem olyan nehezek, ne aggódj már. Most pedig ssh, mert szólni fog a banya! – Erre csak bólintottam.
Ezután pedig a néni részletesebben elmagyarázta a dolgokat, és aztán elmehettünk játszani. Persze mi inkább visszamentünk a szobába, és inkább neki kezdtünk annak a csoportmunkának…

▶ Napjainkban ▶

[ Felix szemszöge ]

– Van egy sebtapaszod? – kérdeztem, miután kiszálltunk a kabinból. – Vagy már eltűnt ez a rák az arcomról?
– Ez nem rák, csak egy karcolás – nevetett. – Egyébként már nem hiszem, hogy kell rá. Viszont a térdeddel kezdek valamit, még jó, hogy csak az egyiket horzsoltad le.
– Uhum – pillantottam a tükörbe. Hála az égnek eltűntek azok azok a lila és vörös foltok a nyakamról, de most viszont ismét lett kettő, amit már Hyunjin művelt… de legalább nem feltűnő helyen van, és kevésbé vannak rossz emlékeim vele kapcsolatban.
– Bokie – lépett mögém, majd állát a vállamra téve ölelt meg. – Ugye nem haragszol rám emiatt?
– Nem, kellene?
– Nem tudom, talán kicsit korai volt, de nem bírtam tovább… viszont várok miattad, rendben?
– Uhm – aish, mit csinál velem már megint, alig kapok levegőt!
– És meddig szabad elmennem a kisasszonynál? – mosolyodott el, amit csak a tükörből láthattam. – Megcsókolhatom, vagy nem engedi?
– Te… komolyan járni akarsz velem? – fordultam felé. – Várj, mi az, hogy kisasszony?!
– Mondtam, nem? Kedvellek Bokie, és én komolyan gondolom.
– U-hum – bólintottam, hisz nem igen tudtam mit mondani.
Ezután kaptam megint egy fogkefét, és a reggeli rutinok után visszamentünk a szobába, ahol ismét csak úgy akartam öltözni, hogy ne nézzen rám, ezért kénytelen volt hátat fordítani nekem, míg felveszem a ruháim.
– Hyunjin? – miért nem tudok normálisan beszélni hozzá, suttogás helyett?
– Mondd Lixie.
– A-az a pulóver nálam maradhat?
– Amelyiket adtam múltkor? Persze – pillantott mosolyogva hátra válla felett, majd megigazította az ágyneműket, miután láttam, hogy leveszi a lepedőt, és a földre dobja. – Kényelmes?
– Uhum. – Kétszer bele férek abba a ruhába, de kényelmes, meg amúgyis szeretem, ha nagyobb rám.
– Akkor jó, tiéd lehet – vette le a telefonját töltőről, majd miután eltette, hozzám lépett és nyomott egy puszit az arcomra. – Csücs le, húzd fel a nadrágod a térdedig – szólt, mire így tettem, ő pedig előszedte a dolgokat, és ugyanazt megcsinálta, amit tegnap.. – Mit szeretnél enni? Vagy vegyünk valamit ott?
– Nagyon tudom utálni, ha költenek rám.
– Általában azokra költök, akik fontosak számomra, és csak utána másokra. Tudnád, ha tegnap szabaddá teszed magad, és velem jössz – mosolygott. – Na meg szeretem nézni, ahogy tömöd a pofidat.
– Mondtam, hogy sajnálom – sütöttem le a szemem. Vajon Eunji jól van Yuqiékkal?
– Mondtam, hogy nincs baj, és hogy majd legközelebb – egyenesedett fel. – Nah gyere Lixie, elkésünk.
– Oké – vettem fel az öltönyre a pulóvert, és utána mentem, de ahogy becsuktam az ajtót, felvett az ölébe, ahogy a tegnap. – Tegyél le, nem vagyok nyomorék – néztem rá.
– De alig tudsz járni, lehet el kéne menni orvoshoz, nehogy baj legyen.
– El fog múlni, ne aggódj már. Volt komolyabb sérülésem ennél.
– Nem baj, legalább tudok pátyolgatni valakit – kuncogott, és levitt a lépcsőn.
– Nem hiszem, hogy akarom.
– Akkor szokj hozzá – puszilt az arcomra, én meg reflexből elhajoltam tőle. – De szeretlek piszkálni!
– Vettem észre!
– De szereted, ha basztatlak, nem?
– Ne tereld a témát.
Végül letett az ajtóban, és elvette a fogasról a kabátját, és nekem is oda adta a dzsekimet, aminek már a zsebében rezegni kezdett a telefonom… persze emiatt le is ejtettem ijedtemben.
– El fogom ásni egyszer, esküszöm.
– Minho hyungod? – vette fel a dzsekit, én meg kivettem belőle a telefonom.
– Ugyan ki más. Kapsz egy percet, 60,59… – kezdtem is a visszaszámlálást, ahogy fogadtam a hívást.
– Hála az Istennek, azt hittem megint elrabolt az a balfasz, és kezdtem élezni a késem. Merre vagy, tekergő?
– Pont ott. Mondd már mi van, el fogok késni!
– Csak aggódtam, na! Ne felejtsd el, ki védte be a picsád legutóbb! Mármint csak utólag… plusz kösz, hogy haza vitettél, de a sofőröm haragszik rád, amiért előre ültettél, és leokádtam… – najó, ezt elég volt elképzelnem, besírok! – Hé, te most nevetsz?
– Nem, sírok! Letelt az egy perced, viszlát! – nyomtam még mindig röhögve a piros gombra, és zsebre vágva a telefont, felvettem a dzsekim… csoda, hogy "ráfér" a pulóverre. – Mehetünk.
– Mondták már, hogy aranyos vagy, amikor nevetsz?
– Nem, de nem is szoktam nevetni…
– Gyakrabban kellene – nyitotta ki az ajtót, én meg vállat vonva kimentem rajta. A kapu felé is elindultam volna, ha nem húz vissza… – Ne arra menj, Lixie, gyalog nem érsz be, és már 06:55 van.
– Rá nem ülök arra a két kerekű akármire…
– Négy kerekű megfelel? – nevetett, és a zsebéből elővett egy slusszkulcsot.
– Jobban hangzik.
Erre bementünk a garázsba – bármennyire fájt, nem akartam bicegve menni –, és mondta, hogy üljek be, de csak néztem a kocsira… miért pont olyan, mint Taeminé?
– Mi a baj, már autóba sem szeretsz ülni? Ne félj, nem megyek gyorsan.
– Semmi sincs – mondtam halkan, és beültem, ahogy ő is.
– Akkor jó. Egyébként miért félsz annyira a motoron? Baleset?
– Egyszer belém jött egy kocsi, és két napig kórházban voltam, szóval nem szívesen utazom rajta.
– Értem – indította be a kocsit, majd kinyitotta a garázst meg a kaput is, és miután vissza csukódtak, elindultunk. – Egyébként… eh, mindegy.
– Fejezd be, ha elkezdted. Felix szabályai, első pont – kötöttem be magam.
– Csak nem hiszem, hogy egyáltalán válaszolnál rá.
– Attól függ – néztem a telefonomra. De jó, 19%. Estig kibírja, úgyhogy nem gáz.
– Szóval… igazából nem tudtam, hogy tegyem fel a kérdést, vagy mikor, de már nagyon érdekel… a múltkor mit csinált veled Lee Taemin, hogy utána annyira magadon kívül voltál? – kérdezte halkan.
Elsőre nem jutott el az agyamig, de aztán csak eltettem a telefonom, és a pulóver alját szorongattam. Igazából már annyira túlestem rajta, hogy elmondjam.
– Megerőszakolt. – Megkönnyebbülés volt kimondani valakinek… a többit részleteznem sem kell, hisz nyilván el tudja képzelni, honnan lettek azok a nyomok a csuklómon, a nyakam pedig már látta.
Végül a fiúra néztem, aki épp akkor megszeppenve pillantott rám, miután megállt a lámpa miatt.
– Én… gondoltam, hogy valami ilyesmi, de nem gondoltam volna, hogy ennyire durva… istenem Lixie, annyira sajnálom, nem kellett volna elengednem vele, tudtam, hogy nem akarsz vele menni.
– Nem a te hibád, idióta. Hosszabb sztori van mögötte, és ehhez szükségem van egy cigire, szóval máskor…
– Majd, ha készen állsz rá, meghallgatlak – indult tovább.
– Jól van.
Miért nyílok meg neki ilyen könnyen?

21 02 12
1370 words