STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 19. Hosszú éjszaka ] ▶

Csak akkor vagyok valóban szabad, ha tudok egyedül lenni anélkül, hogy magányosnak vagy elveszettnek érezném magam.
— Peter Lauster

[ Hyunjin szemszöge ]

Hiába, Hwang Hyunjin mindig eléri, amit akar. Áh, olyan kis pöttöm keze van! Tökéletesen passzol az enyémbe. Csak az nem tetszik, hogy ennyire feszült lett miatta... Annyit szeretnék, ha megszokná, nem zúdíthatok mindent a nyakába, hanem csak szép lassan mindent. Jah, nem mintha sok esélyem lenne nála, de mivel nem ráz le annyiszor, úgy veszem, hogy szabad a pálya. Persze lesz, ami lesz.
Sokszor néztem a fiúra, és úgy éreztem, mintha csak reflexből el akarná húzni a kezét, mégsem tette. Emiatt pedig megpróbálkoztam azzal, hogy kis köröket írtam az ujjammal a kézfejére. Aigoo… kezd beigazolódni az az érzésem, hogy valaki bántotta valahogy. Elég bizarr, ha összeteszem azt, hogy nem bírja a szűk helyeket, a sötétséget, és amikor valaki hozzá ér, vagy a magánszférájába hatol. Plusz amiket a barátja csinált vele, amit elképzelni sem tudok.
A mosdóban pedig nem akartam megijeszteni, csak visszaadtam neki, amit tőle kaptam. Persze hiába kérdezném meg, nem kapnék választ rá. Én se adnék a helyében.
– Ennyi? – kérdeztem, mert letette az evőeszközt, de alig fogyott el a fele az ételnek. Valóban nem tud sokat enni… eh, én meg kajak mindjárt kérem a repetát, mert még mindig éhes vagyok.
– Mondtam, hogy ne várj sokat.
– Szívesen itt tartanálak egész nap, de nem akarlak kényszeríteni – kuncogtam, és elvéve a pálcikáit vettem közéjük egy falatot, majd emeltem a szája elé.
– Rád fogom rókázni, ha ezt most meg akarod etetni velem.
– Nem baj. Mondd, hogy "ááá"!
– Ebbe nem megyek bele, ki se próbáld! Ma egész nap ezt csináltad, most már állj le…
– Jinie meg akarja etetni Bokiet.
– Nem fogja!
– Oké, akkor legközelebb – hagytam rá ezúttal, és a pohárért nyúltam, hogy igyak egy kis vizet (persze semmi sem maradt benne ürességen kívül). – Nos, ahogy ígértem; mit akarsz tudni?
– Mindent, amit tudsz.
– Hm… először is, már régóta tudtam, hogy valami nem tiszta vele kapcsolatban, így egyedül kezdtem el kutatni utána, mikor még csak gyakornok voltam itt. Egy év alatt érdekes dolgokat szedtem össze, de a kis titkomra rájött az igazgató is – kezdtem. – Fogalmam sincs, hogy hogyan. A lényeg az, hogy azt mondta hagyjam abba, mert veszélyes. Persze nem fogadtam szót neki, és folytattam. Eddig annyi a biztos, hogy illegálisan ad el fegyvereket, drogot, és prostituált nőket is közvetít. Ennyit szedtem össze róla, de kézzel fogható bizonyíték még nincs ellene, ezért akarom az igazgató segítségét kérni majd. Tudom, hogy ő is tudja ezeket róla, és ő márpedig az a fajta, aki az ilyet nem tűri.
– Ahha. Miért, mi baja van ezzel? – kérdezett egy kis idő után.
– Csak pletyka ez is, de elvileg ő is benne volt.
– És egy ilyen ember az igazgató. Szép.
– Jobb, mint Park Seonghwa. De most én kérdezek, miért kellettek ezek neked?
– Személyes ügy, hagyjuk ennyiben.
– Bántott valaha, vagy ilyesmi?
– Nem, úgyhogy tegyél úgy, mintha semmit sem beszéltünk volna erről.
– Pedig nehéz lesz elfelejteni – húztam el a szám. – A mosdóban azt hittem, nekem akarsz esni.
– Miért akartam volna? Bolond vagy!
– Hm… mondjuk mert ilyen közel hajoltál hozzám – tettem ugyanezt vele, de ezúttal nem igen hatotta meg.
A francba, már megint szívesen megcsókolnám…
– Még mindig nem tudod, mi az a magánszféra.
– A személyes tér, ami mindenkinek van, és általában változó. Nem bérelhető a terület?
– Nem, bocs. Menj máshoz.
– Jinie szomorú. Szeret a magánszférádban lenni.
– Tragikus.
– Igen. Nah, visszamegyünk? – kérdeztem végül.
– Nem ártana, mert lassan vége a szünetnek. – Erre felkeltünk és visszavittük a tálcát, és fizettem, aztán kimentünk az étteremből. Viszont a kezemet látszólag elfelejtette elengedni, aminek örültem. Tényleg olyan aranyos, ahogy a kis kezével fogja az enyémet!
– Min vigyorogsz ennyire? – kérdezett. Ah, most, ha elmondom, vége a mennyországnak, ahol érzem magam.
– Találd ki – néztem le a kezünkre.
– Perverz fasz! – Tudtam, hogy ennyit erről.
– Ünneprontó. Inkább köszönd meg, hogy már nem jégcsap az egyik kezed. – Nevettem.
  – Már megszoktam, hogy az, úgyhogy ne foglalkozz vele.
– Hát jó – vontam meg a vállam, ahogy ő szokta, elég sűrűn. – De ha legközelebb fázol, akkor megfoghatod bármikor.
– Az sem fog megtörténni.
– Csak felajánlottam. Engem nem zavar – pillantottam rá. Akkor nézett ő is rám, de inkább újra előre fordította a fejét. Olykor tényleg szeretném látni, hogy mire gondol, dehát nem vagyok gondolatolvasó sajnos.