STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 48. Gyűlölni ] ▶

A közöny fagyos. A gyűlölet hideg, a szenvedély forró... A szeretet meleg.
– Müller Péter

▶ Szept.10, Szombat, 19:47 ▶

[ Felix szemszöge ]

A legjobb dolog az életben, mikor elhiszed, hogy végre minden kezd jobbra fordulni, de tipikusan ekkor történik valami, ami elbassza az egészet… pontosan ezt történt szeptember hetedikén mikor megtudtam, hogy Seong emberei rám pályáznak, és emiatt veszélybe sodorhatok mindenkit. Minhora ugyan rá tudtam bízni Eunjit, miatta jelenleg nem aggódom, mert tudom, hogy nincs veszélyben, inkább Hyun miatt aggódom… tudom, hogy tud magára vigyázni, de Seonghwa-val szemben? Máris csökkentek az életben maradási esélyek… mit tehettem volna azonkívül, hogy aznap ott hagyom Hyunt az éjszaka közepén, és bolyongok az utcán egy üveg whiskyvel és a napok óta nem szívott cigarettával a kezemben? Már nem tud érdekelni, hogy csak jobban tönkre teszem a szervezetem vele… már édes mindegy, tudom, hogy a napokban valaki ki fog nyírni, szóval ebbe már bele nyugodtam. Nem is értem, miért paráztam ennyire… úgyis megérdemlem a halált, hisz csak fájdalmat és csalódást tudok okozni az embereknek, ahelyett, hogy tanulnék a saját tapasztalataimból és hibáimból. Miért hittem azt, hogy lehet közös jövőnk? Én csak… boldog akartam lenni, miért nem lehetek az? Bár mire számítottam? Tudtam, hogy elképzelhetetlen a dolog számomra.
Most vagy beképzelem, vagy valaki tényleg követ? A francba is, ha nem sikerül lerázni, akkor inkább kinyírom… aztán majd magamat is  valószínűleg, mielőtt más teszi meg. Belegondolva: senki se öljön meg, főleg ne Seong emberei.
Gyorsítottam a lépteimen, és a legsötétebb utcába fordultam be, de még mindig követett. Ezért lassítottam, és lassan elővettem a késem. Régi módszer, de hatásos…
A vállamra tette a kezét, de éppen abban a pillanatban löktem neki az épület falának, és szúrtam belé a pengét.
– H-hyung…? – Mikor meghallottam a hangját, nem akartam elhinni, hogy ő az… – Hyung téged keres már két napja… aggódik.
– Ne haragudj, a-azt hittem, más vagy – dadogtam. – Most mit csináljak…
– Húzd ki… fáj…
– Azt gondoltam, de elvérzel… hol a mobilod? Hívj mentőt!
– A zsebemben… de szólj hyungnak, ho-hogy jól vagy – mondta nehézkesen.
– Nem lehet… de magaddal foglalkozz először!
– Aish, húzd már ki, és lépj le, mielőtt a sitten rohadsz meg… – most szúrtam le, és véletlenül se az izgatja, aminek kellene!
– J-jó… de ez most fájni fog – húztam ki lassan, majd levettem róla a pulóverét, és azzal szorítottam el a sebet, miután el fektettem a földön, majd tárcsázni kezdtem a mentőt a telefonjáról.. Már sírt a fájdalomtól, én pedig azért, mert ha meghal, az én hibám lesz.
– Kérlek éld túl…
– Igyekszem, csak menj már! Tu-tudom, hogy nem bántanál ok nélkül senkit, hyung… – Még nem ismersz Jeongin, de ezt most tényleg nem direkt csináltam…
– Sajnálom – töröltem meg a szemem, hisz nincs jogom sírni.
– Ha sajnálod, beszélj vele… – erre nem mondtam semmit, csak aprót bólintottam, és mivel hallottam a mentő szirénáját leléptem. Hogy tudok ilyen könnyen elbaszni mindent?
Ezután pedig mit tehettem volna… vártam, és bementem a legközelebbi kórházba, ahol gondoltam, hogy lehet, mert nem tudtam nem aggódni miatta. De nem mehettem be hozzá, mert elvileg épp azért küzd az egyik orvos, hogy életben maradjon… egy öt percet vártam a folyosón, egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek. Aztán csak fogtam magam, és megindultam a lift felé, hisz a sürgősségi az első emeleten volt, de mikor megérkezett a lift, és valaki rögtön kilépett belőle, azt hittem elvisz a szívinfarktus… még szép, hogy Hwang Hyunjin viharzott el mellettem, én pedig gyorsan beléptem a liftbe. Láttam, hogy megtorpant pár méter után, és visszafordul, de már elkésett, hisz becsukódott az ajtó, és elindult le. Ahogy leért a lift, már siettem is ki az épületből, mielőtt utánam jön. Odakint pedig láttam, hogy mindjárt leszakad az ég, így feltettem a kapucnimat. A hideg levegő ezúttal csípte a bőrömet, a szememet még annál is erősebben, de… ez semmi Jeongin fájdalma mellett, amit okoztam neki.

[ Hyunjin szemszöge ]

Ahogy Jin hyung felhívott, már rohantam is a kórház felé, és csak imádkoztam, hogy ne essen baja. Nem kellett volna engedjem, hogy segítsen megkeresni Felixet… az egyik reggelre csak úgy eltűnt, és nem értem el, Minhot pedig hiába kérdeztem, nem tudta, hol lehet ezért magam kezdtem el keresni. Tegnap pedig igen érdekes dolgot tudtam meg magától, Park Seonghwatól. Bejött az irodába, és Lix felől kérdezett, hisz tudta, hogy beteg… aztán konkrétan az orrom alá nyomott egy borítékot, ami egy majd húsz éves ügy volt… megvárta míg elolvastam, az állt benne, hogy Jeon Junghyun betört December 23-án egy családhoz, megölte a szülőket, de a gyermeket életben hagyta… persze rögtön tudtam, hogy ez az én ügyem volt. Erre Seonghwa benyögi, hogy azóta Jeon Junghyun meghalt, de nemrégiben megtudta, hogy a fia, Lee Yongbok, avagy Felix jelenleg itt dolgozik és épp a csapatomban van. Nem akartam elhinni, vagy csak magamat akartam becsapni ennek ellenkezőjével. "Nem, ez nem lehet igaz." De ha az is… Felix mesélt az apjáról, de ilyeneket nem mondott róla. Ha megölte a szüleimet, az nem az ő hibája. Ezen gondolkodtam egész nap, és arra jutottam, hogy ha erről tudomást szerzett Lix, akkor egyrészt talán azért tűnhetett el. Zavaros már ez az egész… Csak meg akarom találni végre Lixiet. Tudom, hogy egy héttel ezelőtt megölt valakit, vagy valakiket, hallottam minden egyes szót aznap, azóta is vártam, mikor mondja el nekem… de nem tette. Nem haragudtam ezért rá… bérgyilkos, ki tudja hány emberrel végzett, csak hogy legyen pénze… És? Ha tudná, hányszor mocskoltam már be a kezem, csak hogy ne bukjak le, miközben Seonghwa után kémkedtem napokon át. És kezdem azt hinni, hogy tudott róla…
De mindegy is. Végül odaértem a kórházhoz, és szó nélkül rohantam a lift felé, mert Jin hyung elmondta, hogy leszúrta valaki, és hogy az első emeleti sürgősségin van. Végre leért a lift, és kiszállt belőle két nővér, én meg beszálltam. A szívem ezerrel vert, attól féltem, hogy le fog állni, mire felérek. Kinyílt az ajtó, és szinte nekimentem valakinek, ahogy kijöttem. Fogalmam sincs, miért, de visszafordultam, és akkor jutott el a tudatomig, hogy Felix az. Mikor pedig megláttam a sötétkék farmerjén egy vérfoltot, azt hiszem, tudtam, mi történt. Vagy csak megérzés volt? Még magam sem tudtam, ezért ki kellett derítenem. Lerohantam a lépcsőn, és még épp utolértem odakint, mikor kiért az utcára.
– Felix! Te voltál, ugye? – szóltam utána, de csak hátra intett. Ahogy gondoltam…
– Menj, és foglalkozz az öcséddel, mielőtt elpatkol. – Azt hiszem ez a mondat volt főleg az oka, hogy teljesen ellepte a vörös köd az agyam.
– Ez mind miattad történt! Ha meghal, te is elbúcsúzhatsz az életedtől! – Hangosabban kiabáltam utána, mint amilyen hangosan zuhogott az eső, miközben elővéve a pisztolyom, rá céloztam. Végül megállt, és felém fordult. Fekete pulóverének kapucnia a szemébe lógott, ráadásul az arcát alig tudtam ki venni az eső miatt… de az a mosoly, amit mutatott, azt tisztán láttam.
– Nem mersz megölni. Nézz magadra, mindjárt kiesik a kezedből az a pisztoly. – Rég volt utoljára, hogy ennyire hideg volt hozzám, szinte elfelejtettem milyen volt, mikor először találkoztunk a kapitányságon. Mégis igaza volt, a kezem remegett, és még a pisztolyt is leejtettem.
– Gyenge vagy. Semmit sem változtál azóta.
– Gyűlöllek… tönkre tetted az életem! – Legszívesebben az arcába ordítottam volna, de csak suttogásra tellett, hisz ígyis alig álltam a lábamon. De mégis miket beszélek…?
– Figyelmeztettelek nem egyszer, hogy maradj távol tőlem! – kiabálta. – A szaros kölyök hibája, a tiéd pedig, hogy utánam küldted! – Ismét hátat fordított. – Mostantól szállj le rólam… ha csak nem akarsz utána menni a halálba.
Egyszerűen nem tudtam megszólalni, csak arra tudtam gondolni, hogy még ezek ellenére is szeretem. Hogy tudom ugyanannyira gyűlölni, mint szeretni? Vagy az egyiket csak be beszélem magamnak? Utálnom kellene, mert most miatta van olyan állapotban az öcsém. Utálnom kellene őt, az apjával együtt, amiért elvették tőlem a szüleimet. Utálnom kellene… de túlságosan szeretem.
– Igazad van, hiba volt… az enyém – suttogtam ismét csak magam elé, majd letöröltem az éppen kicsorduló könnyeim, és hátat fordítva neki – akárcsak ő –, elindultam vissza a kórház felé. Azt hiszem mindketten lezártnak tekinthetjük ezt a kapcsolatot… miért kellett így végződnie?

21 03 22
1320 words