STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 3. Tévedés ] ▶

A legtöbb ember fél egyedül lenni. Engem viszont szabaddá tett, erőssé és sebezhetetlenné.
– Jo Nesbo

[ Felix szemszöge ]

– Remélem azért nem nyírsz ki minket! – mondtam mellékesen.
– Igyekszem, de a helyedben bekötném magam.
– Te sem vetted igénybe az öv használatát, szóval hagyjuk! Ha ki kell ugrani, legalább sikerrel járok.
– Főleg ha utána egy másik kocsi gázol el! – taposott a gázra, de még így sem értük utól a kocsit. Befordult egy másik utcába, ahova éppen, hogy befért… Bekapcsoltam a szirénát, hisz tudtam, merre vezet ez az utca.
– Miért kapcsoltad be?
– Arra a főút van, és sok lesz az ember, próbáld meg nem a GTA-ban elképzelni magad! – vágtam rá.
Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, és minden figyelmét az útra és a fehér autóra szentelte, ami tényleg be kanyarodott jobbra.
– Szemben lesz mégegy utca, azon menj be, és utána fordulj jobbra! – navigáltam.
Láttam rajta, hogy szívesen kezdeményezne egy vitát, de tudta, hogy nincs más választása, mint rám hallgatni, szóval úgy tett, ahogy mondtam. – Ha szólok menj jobbra – néztem ki az ablakon, ahol csak az épületeket láttam. Szerencsére az a pár ember aki az utcában volt, oldalra húzódott, így el tudtunk menni. Számolni kezdtem magamban, hogy körülbelül hogy tudunk a fehér audis elé kerülni, és mikor 15-höz értem, szóltam neki. – Most, a következőnél! – mutattam az utcára, ő pedig kicsit lelassított de még ígyis éles kanyarra sikeredett. Elvileg a főútnál itt van egy kanyar, és ha ugyanazzal a sebességgel ment, mint előtte, akkor ott kell tartania…
És igazam lett, sikerült elé kerülnünk, de arra nem számoltam, hogy egy másik autó is útban lesz, mármint előttünk, valószínüleg átmentünk a másik sávba. A fehér audi teljes sebességgel ütközött nekünk hátulról – abban a pillanatban azt hittem földrengés van, vagy nem is tudom – és azzal a lendülettel ütköztünk egyet frontálisan is.
A többi nem maradt meg, csak annyira emlékszem, hogy lefejeltem a műszerfalat, és talán fel is borult a rendőr kocsi a kisebb torlódás után… ezután csak sötétséget láttam magam körül, és nem éreztem semmit. Tompán hallottam a hangokat, mint például autó duda, vagy a kocsink szirénája.

༺༻

◀  F.1.7 szemszöge ◀

– Így sosem fog senki befogadni!
– Undi vagy!
– És még csúnya is! – Mutogattak rám, én pedig csak továbbra is a szoba sarkában ültem a padlón, felhúzott térddel.
Igyekeztem kizárni a külvilágnak nevezett hazugságot, amiben éltem, de nem mindig alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna. Sőt, az egész életem nem úgy alakult, ahogy lehetett volna – ezt már hét éves koromban megtanultam, sok más melett.
Egy, a sorsa mindenkinek meg van írva, nem lehet kibújni alóla, sem változtatni. Kettő, ha akarsz valamit, azt szerezd meg saját kezűleg, mert nem fog az öledbe hullani. Három, ne számíts másokra, csak is egyedül magadra. Ez a három pont tart életben engem. Persze sok van még, de ezek a legfontosabbak számomra.
– Gyertek ebédelni, gyerekek! – érkezett meg a nevelő, nagy mosollyal az arcán, mire az engem körülvevők követték az ebédlőbe.
Én csak továbbra is a sarokban gubbasztottam, és kiengedtem az eddig visszatartott könnyeim. Gyűlöltem mások előtt sírni. Egyszer megtörtént pár évvel ezelőtt, és rájöttem, hogy nem szabad. Azóta teljesen rám vannak szállva.
– Jól vagy? – Elém lépett valaki, majd mintha le is guggolt volna.
Nem válaszoltam. Nem beszéltem nagyon senkivel, hisz velem sem próbáltak barátkozni. – Hahó?
– Hagyj békén.
– Miért?
– Mert egyedül akarok lenni. – Ezután már nem mondott semmit, de azt érzékeltem, hogy leült mellém. Lassan felemeltem a fejem és oldalra pillantottam. Egy fiú ült mellettem lehajtott fejjel, szemében pedig könnyek csillogtak, amik aztán végig folytak arcán, majd le potyogtak a fehér egyenruhájára és a szintúgy fehér csempére. Meg akartam kérdezni, hogy miért sír, de akkor felém fordította a fejét. – Miért nem beszél velem senki? Nem akarnak velem játszani… miért ilyenek?
– Itt mindenki ilyen – mondtam, majd elkezdtem piszkálni a cipőm fűzőjét.
– Te is? – kérdezett egy kis idő múlva.
– Nem tudom…
– Nem lennél a barátom?
Normális? Mindenki elkerül messziről…
– Nem. – Ismét ránéztem. – Egyedül akarok lenni.
– Értem – törölte meg a szemét, majd felkelt. – A nevelő néni azt mondta, gyere ebédelni – nyújtotta felém a kezét.
– Mindjárt megyek – hajtottam vissza térdemre a fejem.
– Rendben.
Végre elment… de ki lehetett? Még nem láttam, pedig a szektorban 36-an vagyunk most, és mindenkit ismerek. Mostmár kíváncsivá tett, miért volt ilyen normális velem? Mindenesetre nem akarok többet beszélni vele sem.
   

▶ Napjainkban ▶

Csend… folyamatos, egyhangú pittyegés. Sötétség, és hűvös szellő, amit éreztem az arcomon, és a karomon. Azt hiszem azért csak ott éreztem, mert egy takaró volt rajtam, nem tudom. Hol lehetek? És miért? Nem érzem a végtagjaimat, és olyan kimerültnek érzem magam. Mennyi az idő? Élek még egyáltalán? Még több kérdés, amin hiába agyalok, nem kapok választ. Erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemem, de a vakító napfény miatt be kellett csuknom, és már reflexből bal oldalamra fordultam, hátha arra nincs világosság. Realizálódott bennem a sok fehér bútor, és a levegőben lévő fertőtlenítő illat miatt, hogy a kórházban vagyok. A mellettem lévő ágyban pedig felfedeztem a szőke fiút, ahogy még mindig alszik. Éreztem, hogy ki fog nyírni minket! Csak végül mégse haltunk meg, sajnos.
Visszafordultam a hátamra és rájöttem hogy az ablak nyitva van, és azon fúj be a szellő, és süt be a nap. Felsóhajtottam, és felemeltem a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem, de amint megmozdítottam a bal kezem, felszisszentem. Miért fáj a csuklóm, és miért is van bekötve? Aish! Csak keljen fel a srác… nem is, majd álmában megfojtom, csak kaparjam össze magam… még infúzióra vagyok kötve, mi ez a sok faszom zsinór? Egy ideig inkább a plafont néztem, később pedig hallottam, hogy valaki elhúzza az ajtót, és benézett a kórterembe.
– Oh, ébren vagy, akkor jó – mosolyodott el, és beljebb jött, visszacsukta az ajtót, majd hozzám sétált. És csak ekkor vettem észre, hogy ismerem az orvost, hisz nála voltam tegnap a kapitányságon. – Hogy érzed magad?
– Mi történt? – feleltem kérdéssel.
– Volt tegnap egy balesetetek, de szerencsére mindenki jól van, többé-kevésbé. A legsúlyosabban te sérültél meg, de ne aggódj, pár napon belül rendben leszel – mosolyodott el. – A kezedet csak egy kicsit meghúztad, valószínűleg mikor felborultatok, rosszul támaszkodtál meg.
– Remek. Ő még él? – pillantottam a srácra.
– Jinie? Igen, persze! – kuncogott fel halkan. – Ő húzott ki a kocsiból, de nem sokkal később elájult, mivel hozzád hasonlóan beütötte a fejét. Oh és ne ijedj meg, az arcodat csak megkarcolta egy üvegszilánk, de be fog gyógyulni – mutatott az arcomra.
– Remélem – pislogtam kettőt és elfordítottam a fejem. Utálom egyébként, ha hozzám érnek, vagy csak akarnak az engedélyem nélkül. – Meddig kell itt lennem?
– Most még mennem kell egy kört, utána megvizsgállak titeket, addig felkel ő is, utána mehettek. – Elmosolyodott, én meg bólintottam, Dr. Seokjin (azt hiszem ez a neve) pedig kiment… erre a hangra meg felébredt nem is tudom hogy hívják, és nagy szemekkel nézett körbe, végül pedig rám. Jah, egy kicsit megijedhetett, mert elkapta a fejét, és megdörzsölte a szemét, majd felült.
– Jól vagy?
– Mivel egy légtérbe vagyok veled, kevésbé jól.
– Mindjárt gondoltam – sóhajtott fel. – Akartam kérdezni valamit.
– Essünk túl rajta.
– Honnan tudtad, hogy hol lesz pontosan?
– Beépített GPS van az agyamban. Szerinted? – forgattam szemet. – Csak ismerem a környéket.
– Értem… te nem vagy éhes?
– Nem, de nem mintha lenne nálam kaja.
– Igaz – dőlt vissza az ágyba. – Jin hyung volt itt?
Oké, most össze zavarodtam…
– Előbb mondd el, ki az a Jin, Jinnie, és Hyun mert nem vágom és az agyam hasad ketté…
– Mi? Aigoo, a nevemet se mondtam el. Hwang Hyunjin vagyok, általában engem hívnak "Hyunnak" vagy "Jinienek". Dr. Kim Seokjin pedig az orvos – magyarázta el. – Téged hogy hívnak?
Megfordult a fejemben, hogy nem mondom meg neki, de rájöttem, hogy sajnos egy csapatban vagyok vele.
  – Lee Yongbok.
– Um… mintha Hong hyung Felixnek hívott volna…
– Mert az a nevem.
– De akkor miért…
– Mindenkinek Felix vagyok, kivéve annak, akit nem bírok.
A Yongbokot eleve utálom. Taeminnek meg hiába mondom, hogy ne becézzen agyba-főbe, mert nem érdekli. Mondjuk leszarom, amíg teszi, amit kell.
– Nem is ismersz… vagy még mindig az a baj, hogy megütöttelek? Nem kellett volna közénk állnod – mondta halkan, mintha félt volna attól, hogy meghallom.
– Meglehet végülis, de én mondtam, hogy álljatok le. Egyáltalán mi a francon kaptatok össze ennyire? – ültem fel nehézhesen (majdnem visszahúzott az ágy), majd megpróbáltam leszedni magamról ezt a szart.
– Azt ne szedd le, majd Jin hyung – szólt rám.
– Hosszú sztori, Wooyoungal mióta ismerjük egymást, csak veszekszünk.
– Valamit csak mondott, vagy mondtál~
– Mikor lekurvázzák a halott anyámat, eléggé ki tudok akadni rajta – vágta rá olyan fagyos hangon, hogy hűvösebbnek éreztem a kinti szellőnél is. –  Szerintem te sem viselnéd el a helyemben, javíts ki, ha tévedek.
– Igen, tévedsz – szedtem le magamról azt a rákot, de valószínűleg rosszul, mert folyni kezdett a vér. – Nincs mit elviselnem. – Azzal felkeltem – igaz megszédültem kicsit –, de keresni kezdtem a ruháim a szekrényhez menve. Nem akarok itt időzni tovább.

1428 words