STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 25. Félelem ] ▶

Az okozza a félelmet, ha nem beszélünk valamiről. Az ember mindig fél attól, amit nem ismer.
— Guillaume Musso

▶ Aug. 28, Hétfő, 18:20 ▶

[ Felix szemszöge ]

– Mindent elintéztem – vágta rá Minho, mielőtt rákérdezhettem volna. Csak bementem a dolgozó szobába, leültem a fotelbe és próbáltam összeszedni magam. – A kislány hároméves, és csak félig koreai, többet nem találtam róla, valószínűleg eleve egy árvaházból fogadta be a pasas, szóval nem az igazi apja. Ráadásul nincs bejelentett lakcíme nem jár óvodába, úgyhogy meg tudtam oldani mindent – fejtette ki. – Yuqi elvállalta a gyámságot, Jisung pedig azt mondta, segít neki. Megnyugodhatsz – tette vállamra a kezét.
– Köszi, hyung – fújtam ki egy nagy adag levegőt. – Akkor megyek, beszélek Yuqival. Dolgozik, ugye?
– Igen, most Jisung elvitte magával Eunjit… el lesz kényeztetve a lány! – kuncogott.
– Perverz állat az is.
– Csak gyerekbolond, ha már neki nem volt gyerekkora.
– Aha – álltam fel. – Mentem inni.
– Mehetek? Félek, most, hogy nincs ott Hyun, valaki más visz haza, azt meg nem akarom.
– A faszt, hagyjál már. Miattad vitt a legutóbb is magához – indultam ki, ő meg utánam jött.
– Dehogyis miattam. Te akartad, hogy vigyen haza, de honnan tudta volna, hogy hol laksz pontosan, ezért meg átvitt értelemben gondolt a "haza" szóra! – hadarta. Ah, semmi kedvem nem volt vele vitázni most, úgyhogy csak lent beültem mellé az egyik taxiba, a sofőrje meg elvitt minket a bárig. Ott pedig kértünk a lánytól valami "elő italt", és beszélgettünk… konkrétabban majdnem le kiabálta a fejemet a helyéről. "Lehetnél felelősségteljesebb, és odafigyelőbb!" – mintha nem lennék az… tévedni emberi dolog, még ha óriási baklövést is követtem el. A kislány sorsáról beszélgettünk úgymond, elvileg azt mondta, hogy hálás nekem, akiért segítettem neki. Még ha azt tettem volna, de ez volt a legkevesebb, nem tudtam volna végezni vele. Ahogy nem is tudok azóta másra gondolni, csak erre. Az a lány ott, és akkor, ugyanolyan elveszett és reménytelen volt, mint én régen, és teljesen át tudtam érezni.
Persze rajtam nem segített senki.
A gondolataim elkergetése nem volt könnyű, de az biztos, hogy fél órán keresztül csak ittam, megállás nélkül, rekordot döntve ezzel. Egy probléma volt… még a legütősebb pia után is ugyanott tartottam, mielőtt idejöttem. Minho pedig a világát sem tudta, hisz csak velem együttérzően leitta magát, így is én kísértem ki a taxihoz. Hát, nem lennék a sofőr helyében, mert mellé ültettem be, a srácról meg tudni kell, hogy részegen az agyát is kihányja.
Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de nem is izgatott, csak rágyújtottam és elindultam haza. Kicsit bűntudatom lett amiatt is, hogy ma nem mentem el a megbeszélt helyre találkozni az idióta szöszkével, bár nem hiszem, hogy a mai napon is használható lettem volna bármire is. Szét vagyok esve, tiszta depresszió vagyok, mindjárt leszúrom magam és kifekszek az útra… vagyis fordítva. A faszom tele van mindennel lassan. Sehova se jutok, semmi sem sikerül úgy, ahogy akarom. Ezekkel a gondolatokkal csökkentettem a távot köztem és a lakásom közt, ami még mindig odébb van, mikoris leléptem a zebrára, hogy átmenjek a túloldalra. De ekkor majdnem elütött egy autó, mert már pont pirosra válthatott a lámpa…
Elestem a zebrán, miután át futottam előtte, de szerencsére nem jött több autó.  Viszont meghallottam egy ismerős hangot, ami miatt rögtön kivert a víz.
– Yongbok, te vagy az? Minden rendben? – kocogott elém Hyun, majd felém nyújtotta a kezét. – Gyere!
– Mit keresel itt? – fogadtam el a segítséget, mert nem tudtam volna felkelni, az biztos. A nadrágom a térdénél kiszakadt egy kicsit az esés miatt, de a rajtam lévő piros pulóver miatt jobban aggódtam. Azért vettem fel, mert bűntudatom volt ugyebár és jah… Bár kit akarok becsapni?
Csak érzem rajta a srác illatát, és nem érzem magam egy magányos fasznak.
– Bokie? Eh, már megint ittál? – sóhajtott, majd lenézett. – Megsérültél? Aigoo, gyere, menjünk hozzám, ellátom a sebed – kezdett húzni az út túloldalára, ahová terveztem menni.
– Ne…
– Nincs ne, alig állsz a lábadon. Félek egyedül hagyni – vezetett egy motorhoz, majd a kezembe adott egy sisakot. – Vedd fel.
– Nem akarom.
– Ne félj, ülj fel – ült rá a járműre. – Bokie! – Végül sóhajtottam, de a szívem a torkomban dobogott már. Enyhén remegő lábakkal ültem fel mögé, de a sisakot csak előre adtam, hogy fel nem veszem. – Akkor kapaszkodj, hogy le ne ess. – Beindította, majd hátra nyúlt, a kezeimet pedig a derekánál összekulcsolta, és csak ezután indult el. Olyan érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam megnevezni. Azt hiszem, féltem. Ahogy ott ültem mögötte, és öleltem, mintha bármelyik pillanatban leeshettem volna. Még a fejemet is a hátába fúrtam, de amikor megfogta a kezem, kihagyott a szívem egy ütemet…

[ Hyunjin szemszöge ]

Tudtam, hogy nem fog ma eljönni, de azért egy kicsit bíztam benne. Délelőtt az árvaházba akartam vinni, aztán terveztem egy újabb ebédet, de ezúttal a parkban, vagy hasonló, azután pedig valamit kitalálhattunk volna. Dehát ez van, fáj, de majd elmúlik. Inkább hasznosan töltöttem el az időm, és bementem a kapitányságra, ahonnan csak este hét után jöttem ki. Megfordult a fejemben, hogy iszok valamit, de aztán eszembe jutott, hogy motorral jöttem, és nem kell egy ittas vezetés miatti büntetés… szóval a parkolóban csak felültem rá, és felvéve a sisakot, elindultam haza.
Útközben viszont megálltam, mert hívott valaki, de a vicces az, hogy téves szám volt… viszont utána hallottam, hogy dudál egy autó, így oda néztem. Valaki épp a zebrán ment át az autó előtt, de elesett, én pedig már tettem is le a sisakot a motorra, és oda siettem segíteni. Közben pedig elért a tudatomig, hogy Yongbok az, így odaszóltam neki. Hagyta, hogy felhúzzam a földről, aztán valahogy rábírtam arra – kivételesen elég könnyen –, hogy jöjjön velem. Szorosan ölelt, biztos félt egy kicsit, ezért megfogtam a kezét, és így vezettem hazáig. Az ajtóban pedig megvárt, amíg bevittem a garázsba a motort.
– 317-411 – írtam be a kódot, és kinyitottam az ajtót.
– Ha betörnek hozzád, ne fogd rám.
– Nincs nagyon mit lopni szerintem a tévén kívül, de majd utánuk viszem a távirányítót – nevettem. – Éhes vagy?
– Idióta… nem, kösz.
– Szólj, ha igen. Akkor előbb menj zuhanyozni, mindjárt viszek ruhát.
– Jó – Elindult csóróm, de alig állt a lábán… bár lehet inkább az, hogy megütötte a lábát, és fáj ráállni, úgyhogy odamentem segíteni.
– Leszek a mankód, kapaszkodj.
– Bolond – forgatott szemet.
– Nem is tudod, mennyire – fújtam ki egy adag levegőt, és egyszerűen csak felkaptam az ölembe, ő pedig megkapaszkodott a dzsekimbe.
– Hé! Tegyél le!
– Mindjárt, Bokie – kuncogtam, és felvittem az emeletre, a fürdőszoba előtt pedig letettem. – Ha kész vagy, megnézem a térded, akkorát estél, mint egy nagykabát – igazítottam oldalra a szeméből az oda logó tincseket.
– Megszoktam – mondta rekedtes hangon, majd megfordult, és bement a helyiségbe, én pedig a szobába. Kivettem neki ugyanazokat a ruhákat a gardróbból, amik két nappal ezelőtt voltak rajta – nyilván kimostam azóta őket –, és bevittem neki a fürdőbe, majd vártam rá a hálóban. Egy negyedóra múlva pedig ő is végzett, és bejött, én meg elmentem szintúgy tusolni, majd miután én is kész lettem, egy fertőtlenítővel, kenőccsel és sebtapasszal tértem vissza a szobába. Ő pedig ült az ágyon, felhúzott lábbal, amit át ölelt, térdre hajtott a fejjel.
– Mi a baj, Bokie? – ültem le mellé.
Két napja mintha kicserélték volna, valamiért úgy éreztem, nem önmaga… talán még mindig a tegnapi?
– Semmi – motyogta.
– Hát jó… gyere ide mellém, megnézem a térded – kértem, mire úgy is tett. De azért felkeltem, hogy felkapcsoljam a villanyt, mert az éjjeli lámpa fénye nem lesz elég ugyebár. Elég csúnyán lehorzsolta ezt.
– Gyengéd leszek, jó?
– Uhm…
– Uhm – utánoztam le, és elkezdtem le fertőtleníteni, mire felszisszent. – Bocsi.
– Nem baj.
– Miért ittad le magad ezúttal? Még csak nem is zaklathattalak – kuncogtam.
– Dolgom volt… bocs, hogy nem mentem el – szólt halkan.
– Semmi baj, Bokie. Majd máskor, ha ráérsz, és van kedved.
– Oké.
Miután le fertőtlenítettem, bekentem a kenőccsel, és rá ragasztottam egy nagyobb sebtapaszt, hogy ne érjen hozzá a takaró. Ezután pedig már megint felkeltem, hogy lekapcsoljam a villanyt, és visszaültem mellé. Csak a padlót bámulta, én pedig próbáltam megfejteni, mi járhat a fejében, de aligha sikerült ez.
– Min gondolkodsz ennyire? – kérdeztem rá.
– Semmin.
– Látom, hogy nem vagy rendben, nem tudsz átverni – másztam fel az ágyra, majd ő is így tett. – De figyelj, ha úgy érzed magányos vagy, unatkozol, vagy bármi gondod adódik, ide jöhetsz, amikor akarsz – néztem rá. – Nem vagy egyedül, itt vagyok én is.
– De nem értem, miért. Nem kell ezt csinálnod. Amúgy sem érdemlem meg.
– Mindenki megérdemel egy kis törődést, ahogy te is – fogtam meg a kezét.
– De… nem, egyáltalán nem tudod, milyen vagyok valójában. Nem is tudom, miért vagyok még mindig itt.
– Nem érdekel. – Egészen közel hajoltam az arcához. – Nem ma terveztem elmondani, mert korainak véltem, de… figyelj. Én tényleg segíteni szeretnék neked, akarom, hogy tudd, itt vagyok én is, akire számíthatsz. Hogy bízz bennem… mert azt hiszem, kedvellek, Yongbok, még ha te semmit sem érzel irántam.

21 01 22
1429 words