STAY AWAY FROM ME || hyunlix ✔

◀ [ 11. Sebek ] ▶

Az egyoldalú csók még az elmaradt csóknál is rosszabb.
— Marcel Danesi

[ Felix szemszöge ]

– Ide olyankor jövök, amikor ki akarok kapcsolódni, vagy egyedül akarok lenni – szólalt meg egy hosszas csend után, majd leült egy padra. Egy sétányra hozott, amit a patak mellé építettek ki, vagy hogy már nem emlékszem, de azt tudom, hogy jó ideje nem jöttem errefelé.
– Erre sokan vannak, nem vagy egyedül.
– Ha idegenek közt vagy, akkor egyedül vagy, nem?
– Az Idióta Srác bölcsességei, első pont: valójában mind egyedül vagyunk – nyomtam el a cigit egy kukánál, majd bele dobtam, ha már itt volt mellettem.
– Szomorú, de igaz – kuncogott. – Egyébként kérdezni akartam valamit, fogalmam sincs, mennyire személyes, tehát nem muszáj rá válaszolnod.
– Hajrá.
– Szóval… a múltkor is meg akartak ugye verni azok az alakok, és legutóbb sikerült is. Van valami oka, vagy ezt ilyen véletlenszerű, esetleg unaloműzésből csinálják?
– Konkrét oka nincs, de nem is véletlenszerű. Érd be ennyivel. És nem kellett volna egyébként kórházba vinned.
– Nem tudtam nézni, ahogy ennyien támadnak egy valakit, aki ráadásul a kollégám… és oké, értem. Nem vagy éhes? Én éhen veszek.
– Éhenkórász – forgattam szemet.
– Hívj ahogy akarsz, csak tarts velem.
– Minek?
– Mert a csapatból csak veled lehet normálisan beszélgetni, gondolok Wooyoungra, aki Sannal van elfoglalva, esetleg fordítva, és Hong hyungra aki sokszor a közelünkben sincs.
– Ha eddig esetleg nem mondtam, akkor most mondom: utálok tartozni másoknak, legyen szó bármiről.
– Mivel meghívás, nincs tartozás. Plusz vedd bocsánatkérésnek, amiért az engedélyed nélkül kórházba vittelek – kelt fel a padról, majd tovább indult, így én is mentem.
– Aish… idegesítő vagy.
– Addig jó – nevetett ismét.
Végül pedig elértünk az étteremig, ahova bementünk a szokásos helyre, ami hála istennek szabad volt, és rendeltünk valami késői ebédet. Igazából csend volt köztünk ismét, én csak hallgattam a helyiség alapzaját, miközben az ablakon át néztem ki, a srác pedig nyomkodott valamit a telefonján… végül pedig észrevettem az út túloldalán egy ismerős alakot, aki engem bámult. Le akartam koptatni valahogy, de csak egy orbitálisan nagy faszság jutott eszembe az ötletet illetően.
– Hé, kérhetek valamit? Le kell ráznom valakit, aki figyel épp – néztem rá.
– Mit segítsek? – tette el a mobilját.
– Uhm… csókolj meg.
– Heh? – pislogott. – I-itt? Most?
– Igen – pillantottam oldalra, és láttam, hogy elindult át a zebrán. – Aish, miért nem tud ott maradni?!
– Um… oké, ha ez segít – nyalta meg alsó ajkát, majd felemelte az étlapot, hogy az étteremben levők kevésbé, az ablakon kívüliek közül csak a kíváncsi szemek lássanak minket – köztük Taemin –, gondolnom. Ezután pedig közelebb hajolt hozzám, a másik kezével az állam alá nyúlt. Hasonlóképpen én is közelebb hajoltam, de azzal a lendülettel le is kaptam… magam sem tudom, miért, de úgy éreztem, mintha épp zuhantam volna egyet, ahogy megéreztem a puha, telt ajkait. Egy kis ideig csókolt még – mintha csak egy pillanat lett volna, pedig több volt –, aztán lassan elvált tőlem, de nem ment messzire… éppen, hogy újra összeértek ajkaink, mikoris valaki leült mellém, és szét rebbentünk egymástól. Az előbb meg akarta ismételni?
– Lixie, megint a tiltott gyümölcsöt ízlelgeted? – Taemin hangjától kirázott a hideg, de az csak ráadás volt, hogy a combomra tette a kezét. – Finom volt?
– Mit keresel itt? – hagytam figyelmen kívül az ő kérdéseit.
– Csak jöttem bemutatkozni. Lee Taemin vagyok, Lixie barátja – nézett mosolyogva Hyunjinra, hangsúlyozva az utolsó szót. A fiú rám nézett, én pedig bólintottam egy aprót hisz ennek mindegy volt, és felesleges… én pedig, ha tagadnám ezt a nem is igazi kapcsolatot, eléggé hülyén jönnék ki belőle.
– Hwang Hyunjin, Yongbok kollégája.
– Csak?
– Én voltam, nem ő – védtem a srácot, mert Tae képes lenne helyben megütni, amilyen idióta… és hogy biztosra menjek, meg is fogtam a kezét, hátha ez le nyugtatja az idegeit. – Mit akarsz?
– Hazavinni, lassan már négy óra lesz.
– Túlórázok.
– De beszélni is akartam veled, úgyhogy gyerünk – állt fel, majd felhúzott magával. – Örvendtem, Hyunjin.
– Uhm… szintúgy – felelte.
Egymásra pillantottunk, én pedig egy "bocs" arckifejezéssel néztem rá, de a reakciót már kevésbé láttam rá, hisz Taemin meg sem állt a parkolóban lévő kocsiig. Ezért úgy érzem, kapni fogok…
– Szállj be – mondta, én pedig megtettem.
Beült mellém, és beindította a járművet.
– Miről akartál beszélni, ami olyannyira fontos, hogy éhen kell döglenem?
– Oh, szóval ezért ettétek egymást. Éhes vagy, Lixie? – pillantott rám, és látszott rajta, hogy mérges… – Mindjárt kapsz enni.
– Semmi közöd hozzá – feleltem. Talán nem működik nála ez a "oké, féltékennyé teszem, összetöröm a szívét, hátha békén hagy" módszer…
– Ha nincs, majd lesz.
– Lesheted – morogtam már az orrom alatt.
– Ne idegeskedj miatta, inkább tessék, nyugtasd le magad – nyomott a kezembe egy doboz cigarettát. Szó nélkül elvettem, és még a gyújtómat sem kellett elő kotornom, hisz adott tüzet. Lehúztam félig az ablakot, és csak lestem ki a fejemből, hisz látni sem akartam a mellettem ülőt, kezd elegem lenni belőle. Rájön a féltékenységi roham, ha mással lát, és inkább minden nap elhívna a bárba éjszakázni, csak hogy ne legyen esélyem mással csinálni, egyedül vele…
– Most komolyan, hova megyünk? – kérdeztem, hisz mire feleszméltem, jóval elhagytuk már a panelt.
– Majd meglátod, meglepetés.
– Utálom a meglepetéseket – gyújtottam meg ezúttal magamnak a cigit.
– Ez tetszeni fog, ne aggódj – vágta rá.
Ah, olyan fáradt vagyok, mindjárt bealszok… És ilyenkor jön a meglepetéseivel.
Végül megérkeztünk egy nagyobb lakáshoz, és konkrétan miután beparkolt a garázsba, engem ki rángatott a kocsiból.
– Engedj el! – feleltem, de így is elkezdtem szédülni, és inkább én kapaszkodtam meg a pulóverében…
– Csak gyere, Lixie – húzott be a házba. Fogalmam sincs hova, vagy merre. Elsötétült előttem a kép, és fájt a fejem is… talán ennem kellett volna még valamit. – Megérkeztünk – szólt, majd belökött az ágyba, és felém mászott. – Most pedig, csak te meg én, Lixie. A tudatodba vésem, hogy csak az enyém vagy, és senki másé. Teszek róla, hogy ezt a napot ne felejtsd el, ez volt az utolsó, hogy elnéztem valamit neked. – A csuklómat a fejem fölé fogta, és hallottam egy kattanást… bilincs?
– Taemin, engedj el – szorítottam össze a szemem, hisz még mindig sötét volt előttem, a fejem pedig majd szétrobbant. – Ez nem vicces!
– Nem foglak. Nem figyeltél? – éreztem, hogy a fülemhez hajol. – Mától csakis az enyém vagy.
– Nem vagyok senkié, miért nem tudod felfogni?!
– Ne ellenkezz már ennyit – elhajolt tőlem, és hallottam, hogy kivesz valamit a fiókból, ami az ágy mellett lehetett. Kinyitottam a szemem és kisebb sokkot kaptam, mikor egy tűt láttam a kezében… be pánikoltam, és kértem, hogy belém ne szúrja, de nem nagyon tudtam mozogni sem, nem, hogy ellenkezni, ő pedig az istenért sem állt volna le. Tudta. Pontosan tudta, mik történtek velem, ismeri a múltam, ismerte azt az állatot, és hogy miket tett velem, mégis feltépte ezzel a régi sebeket, amik talán ma sem gyógyultak még be.
Ilyen durva még sosem volt velem… szívások, harapások… durva érintések. Sajnos nem volt idegen, de lehetetlen megszokni. Még ha a drog, amit belém fecskendezett, segített volna enyhíteni a fájdalmamon, de nem.
Csak annyit tett, hogy ne tudjak ellenkezni.
Megszabadított a ruhámtól, az ingemet csak teljesen kigombolta, majd két ujját minden előjel nélkül felvetette belém… ez már önmagában piszkosul fájt, az pedig még jobban, hogy alig egy perc után leváltotta őket valami másra. Sírni támadt volna kedvem, és segítségért kiabálni, de felesleges lett volna. Ráadásul tudom, hogy csöndben kell lennem ilyenkor, különben megbánom.
Kértem persze, hogy hagyja abba, vagy csak lassabban csinálja, de nem igen érdekelte más, mint a kielégülés. Már nem tudtam nem kiengedni a könnyeket. Fáj…
– Nem kell sírni Lixie, ezt mind te érted el. Büszke lehetsz magadra – szólalt meg lihegve, majd letörölte a sós cseppeket, de nem mintha lassított volna vagy ilyesmi.
– Csak hagyd abba… könyörgöm – mondtam szinte dadogva, és fájdalmasan fel nyögtem, hisz nem könnyű annyira visszatartani.
– Még hátra van pár menet, Lixiem. Csak nem hitted azt, hogy ennyi a büntetésed? – nevetett fel. – Az a faszkalap tud ilyet, hm? Mit tudhat, amit én nem, hogy őt megcsókoltad, engem pedig sohasem?
– Hagyd abba… – Ha akartam sem tudta volna abba hagyni a sírást, pedig, ha mást nem, gyűlöltem mások előtt. Pedig ez most az én saram, nem kellett volna ilyen módszerrel megpróbálnom lerázni magamról…

21 02 03
1300 words