Reménytelen

5

*Draco*

Harry feküdtem, mindenféle textil nélkül. Semmire, de tényleg semmire nem emlékeztem attól fogva, hogy megrugdaltam a hülye sárvérűt. Lefeküdtünk. Baszki, baszki, baszki! Ha apám ezt megtudja? De... ez egyáltalán hogyan történhetett? Fel sem tűnt, hogy majd megfagyok. Gyorsan felkaptam a ruháimat, és betakartam Harryt, amire hála az úristennek felébredt.

-Mi a szar történt?-kiáltotta. Szégyenkezve megráztam a fejemet. 

-Ötletem sincs. Csupasz voltam, amikor felkeltem. Ééés, semmire sem emlékszem.-motyogtam. Felállt, és amilyen gyorsan csak bírt, felöltözött. 

-Lefeküdtünk.-súgtam.

-Mi?-kérdezte.

-Lefeküdtünk.-mondtam hangosan. Arca nem lett fehérebb. Sőt, még inkább élettel telinek hatott. Ez valahol aranyos volt. Kinéztem az ablakon. Hullott a hó, gyönyörűen. Pedig még csak október volt. Megfogtam a kezét, és az ablakhoz húztam. Perceken keresztül bámultunk kifelé a hidegbe.

-Kiderítsük mi volt?-kérdezte végül, hogy megtörje a csendet. Megráztam a fejem.

-Nem akarom tudni a részleteket.-vigyorogtam. Elnevette magát, és megcsókolt. 

-Menjünk, sétáljunk egyet.-mondta, és felkapott egy kabátot. Én is így tettem. Lementünk a tiltott rengeteg elé. Sok gyerek volt lent, hógolyóztak, nevetgéltek. Harry nem fogta a kezemet. Tennem kellet ez ellen valamit.

-Fázik a kezem.-nyüszítettem, mire a forró kezei közé vette.

-Jobb?-kérdezte egy idő után. Lehunyt szemmel bólintottam. Egy nagy, vastag törzsű fánál megálltunk. 

-Most, hogy itt tartunk, fázik a szám is.-mondtam. Nagyot nevetett, a hátamat a törzsnek nyomta, és megcsókolt. Vagy négyszer hátba dobták a Griffendélesek, mert velem látták. Ezektől csak erősödik a kapcsolatunk, hát nem veszik észre? Persze, hogy nem, hiszen Griffendélesek. Mit vagyok így meglepődve! Ő mit sem törődött velük, csak, és kizárólag velem foglalkozott. Akkor azonban Ron lihegve kocogtatta meg Harry vállát.

-Ó, szia!-üdvözölte vidáman.

-Hermione még mindig nincs meg!-panaszolta. Annyira emlékeztem, hogy ott hagytam a lányt. De valaki már biztosan megtalálta!

-Nincs a mosdóban?-kérdeztem. Ron megrázta a fejét.-Akkor más ötletem nincs.-tártam szét a karom. Elballagott, lehajtott fejjel. Idióta az, aki nem veszi észre, hogy halálosan összeillenek. Vártam, hogy Harry esetleg tovább foglalkozik az ajkaimmal, de nem tette. Törte a fejét, bagyon erősen.

-Nem is emlékszem, hogy eltűnt.-motyogta. Nagy bűntudat tört rám. Elmondjam neki? Bele fogok halni, ha tovább titkolom.

-Figy. Elkezdett beszólogatni, meg-Crucióztam, és azt mondta, hogy nem illünk össze. Ez volt minden. Nem csináltam semmit vele. Ezek az utolsó emlékeim tegnapról.-vallottam be. Nem tűnt mérgesnek. Együtt érzően bólintott.-Nem is vagy dühös?-kérdeztem.

-Nem. Nem vagyok, mert becsülöm, hogy bevallottad. Tudom, hogy sosem kedvelted. Tudom, hogy ő sem kedvelt téged sosem. De te elmondtad, amit csináltál vele. Hiszek neked. Legalábbis bízok benned. Tényleg ötleted sincs, merre van? Volt valaki más is a mosdóban?

-Nem, senki.-ráztam meg a fejemet határozottan. És akkor bevillant egy részlet.-De várj! Nevetgélve jött be! Nagyon hangosan kuncogott. Valakivel beszélgetett. A mosdó ajtaja előtt azonban... Tejóég.-motyogtam.

*Harry*

-Mi az? Ki volt ott?-sürgettem.

-Fel sem tűnt. Akkor már furán éreztem magam. Pansy. Pansy Parkinson állt ott. Köszönt is, de csak biccentettem egyet. Uramég.-sápítozott.-És mi van, ha ő adta be ezt a dolgot? Amitől semmire nem emlékszünk?

-Ugyan miért tette volna?-kérdeztem.

-Ő sem bírja Hermionét. És lehet, hogy félt, hogy meglátjuk, és inkább ezt tette velünk!-érvelt. Meggyőzött. 

-Gyere, szóljunk Ronnak. Melyik Pansy szobája?

-A...-gondolkodni kezdett.-47! Igen, biztosan. Beviszlek benneteket.

A Mardekár klubhelyisége előtt álltunk. Draco elmondta a kódot, és bent is voltunk. Ron nagyon izzadt, remegett. A lányok részlege felé mentünk, és megtaláltuk a 47-es szobát. Idegesen berontottunk. Hermione az ágyon ült, megkötözve. Pansy elégedett vigyorral az arcán nézett minket. 

-Hát elmondtad nekik, Draco. Büszke vagyok rád!-suttogta. 

-Mi a fenét művelsz?-tárta ki a szemeit Ron még nagyobbra. 

-Idecsaltalak benneteket. Ő meg...-mutatott a megkötözött, fáradt tekintetű lány felé-... Hogy is mondjam. Jól jött!-majd őrült kacagásba kezdett. Kirázott a hideg. Draco szemébe meredtem. Bólintott.

-Te adtad be nekünk a felejtő szérumot?-kérdeztem. Abbahagyta a nevetést. 

-Ki más tette volna? Nem is olyan butus a barátod, Ifjú Lucius.-sziszegte. Draco keze ökölbe szorult. Ron sápadtabb volt, mint Draco. Pansy öklendezni kezdett, remegve a földre hullt. Egész teste átalakult. Kiderült, hogy nem Pansy volt az. Ismertem őt! Bellatrix Lestrange, a híres halálfaló! Azért rémlett az a nevetés.

-Hol van Pansy?-ordította Draco. Mindnyájan a pálcánkat szegeztük rá, úgyhogy azonnal meg is mutatta. Pansy a gardróbból gurult ki. Őt is, és Hermionét is eloldoztuk, majd szóltunk McGonagall professzornak, aki levélben írt az Azkabannak. Másnap el is vitték őt.