Reménytelen

20

*Draco*

-Akkor tessék. Meg akarok szabadulni a fájdalomtól. Ha ez csak úgy sikerülhet, ha elveszik minden emlékem rólad, hát legyen.-kérte.

Visszahúztam az ujjára a gyűrűmet.

-Na, indulj!-mosolyogtam kedvesen. Elment. Benyitottam, és Pansy állt az ajtóban. A nyakamba borult.

-Tényleg ennyire szeretsz?-kérdezte.

-Persze. Mindennél jobban.-súgtam a fülébe. Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. 

-Nagyon sokat jelent, hogy megbeszéltétek. Köszönöm!

-Szerintem ez lenne a normális.

*Harry*

Jó volt újra megcsókolni. De elrontotta a tudat, hogy ez volt a utolsó. Nem lesz több ilyen. Békében elváltunk. Minden a legnagyobb rendben. Igaza volt. Szükségem van valakire, aki elfeledteti Dracot. Romilda. Tudom, hogy nagyon régóta rajong értem. Ideje beszélnem vele.

Szerencsémre egyik órára menet szembejött a folyosón. Draco pedig mellettem támaszkodott a falnak, miközben egy zöld almát evett. Vagyis pontosan látta, és hallotta ami történik.

-Romilda!-ütköztem neki.

-Ó, heló Harry. Bocsánat!

-Semmi baj! Lenne kedved eljönni inni valamit a három seprűben délután?-kérdeztem. Zavarodott volt az arca. Draco pedig... Pontosan láttam. Elejtette az almáját. Kiesett a kezéből.

-Pe-persze!-dadogta. Nem volt elég. Draco nem lett ideges, sem szomorú. A lányhoz hajoltam, és megcsókoltam.

-Ott találkozunk.-köszöntem el. Draco elrohant. Boldogan mentem a terem felé. Engedjem el, mi? Mondja ő, aki szintúgy nem engedett el. Ez nevetséges. Letettem a cuccaimat, és mivel még rengeteg idő volt, elmentem a mosdóba. Tudtam, hogy Draco ott lesz. Mindig oda megy. A falnak támasztotta a hátát. Némán állt, meg sem moccant.

-Szeretem Pansyt. De ez aljas volt.-mondta. Elvigyorodtam.

-Ez volt a célom. Biztosan szereted őt?-kérdeztem. Visszamentem az ajtóhoz, és bezártam. Megnéztem a fülkéket, sehol senki. Megrázta a fejét.

-Így nem lehet érezni. Rettenetes. Szeretem őt, de mégis, amikor meglátlak... Megfeledkezem róla. Arról, ami valaha történt közte és köztem. 

Nem bírtam ki. Megfogtam a nyakát, és megcsókoltam. Kitépte magát.

-Sajnálom, nem csinálom többet. Befejeztem, örökké.-motyogtam. Összekócolta a hajamat. Most ő markolt a nyakamba, és csókolt meg erősen. 

-Szeretlek.-súgta.

-Én... Már nem tudom.-léptem egyet hátra. 

-Mi?-akadt ki teljesen. Biztosan nem tudhatta, én hogyan érzek. 

-Van bennem olyan, hogy megcsókolnálak. De... Egyszerűen... Tudom, nem lenne semmi olyan, mint volt. Én pedig azt szeretném. Mindent a réginek akarok. 

-Minden a régi lesz, ha azt mondod, szeretsz.-simította meg az arcomat.

*Draco*

-Szeretlek.-nyögte ki valahogyan.

-Na látod. Befejezzük a szünetet?

Bólintott.

-Beszélek Pansyval.-jegyeztem meg mellékesen.

-Én pedig Romildával.-nevetett.

Két irányba mentünk. Tudtam, nehéz dolgom lesz.

-Pansy. Vége. Ennyi. Oké? Érted? Ennyivel szeretném elintézni. Nagyon imádlak, de jobbak vagyunk csak barátnak.

Nevetni kezdett.

-Ja, szerintem is!

Meglepődtem. Ez volt minden? Ilyen könnyen elengedett? Érdekes. Harry nem jött következő órára. Bájitaltan. A helyében én is kihagynám. De mégis merre jár? Nem szokott csak úgy lógni, mindig van rá oka. Kimentem "mosdóba" óra fele körül, és a Griffendél klubhelyisége felé indultam. Bementem Harryék szobájába, nem volt ott. Megnéztem az összes többi szobát, mind üres volt. Majd a mosdókat is. Azok is. Csak egyetlen ötletem maradt. Apám. Könnyezni kezdett a szemem. Nem tehette ezt. Kirohantam a suliból, és úgy rohantam haza, hogy szinte repültem. Több kilométert rohantam. Nem fáradtak el a lábaim, egyszer sem álltam meg. Ha megölik, az csakis az én hibám lesz. Oda kell érnem minél hamarabb. Kicsit szédülni kezdtem. "Gyerünk, nem most van itt az idő. Meg csinálod, már csak pár perc. Ott is van, már látszik!" mondogattam magamban. Valóban megpillantottam a hatalmas, már-már kastélyunkat. Nem lehet több, mint nyolc perc. Olyan gyorsan el is telt. A kapuban álltam, a két őrünk kételkedve bámultak rám.

-Mivan? Engedjetek már be féleszűek!-kiáltottam, mire gyorsan kinyitották, és beengedtek a házba. A tárgyalóba rohantam. Mindenki ott volt, a Sötét Nagyúr kivételével. Háttal álltak nekem, és nem vették észre, hogy bejöttem. Harry is köztük volt. Reszketett. Az egyik oszlopnak volt kikötve, a kezeit hátul egy kötéllel csomózták össze. A lábai szabadok voltak. Lágyan elmosolyodott, amikor meglátott.

-Min derülsz, kisfiam?-kérdezte gúnyosan apám.

-Nem veszik észre, hogy milyen szánalmasan viselkednek? Úgy értem, hogy ez a gazdagság és szépség... Csupán fedi, hogy mennyire romlottak belül.

Mindenki elhátrált, csak apám lépett még jobban közel hozzá.

-Szerencséd, hogy nem ölhetlek meg most rögtön. Mert akkor lassú, kínkeserves pusztulásban lenne részed!-sziszegte.

-Nem hinném!-mondta Harry, és megrúgta apám érzékeny pontját.