Reménytelen

37

*Harry*

A nagy tömeg bevonulása után nyitva maradt a kapu, így észrevétlenül beosonhatott. Éppen meggyőztek, hogy mondjak egy beszédet, így hát elhalkultak.

-Avada Kedvara!-suttogta egy ismerős hang. Mindenki körbe pillantott, és megláttuk Bellatrix-ot kisurranni. Már csak az volt a kérdés, kit ölt meg. Egy halkabb, és egy hangosabb koppanást hallottam. Az utolsó után ordítást, és egy széttört szívet. A tömeg arrébb állt, így megláttam, mi történt. A könnyeim úgy szöktek a szemembe, hogy nem is tudtam megállítani őket. Dean mozdulatlanul feküdt a földön, Seamus pedig ordítva, és rettenetesen összetörve ölelte, és rázogatta, hátha megmentheti. Amikor látta, hogy nem megy, kitörölte a szeméből a bánatot, és elhatározta hogy bosszút áll. Kivette a pálcáját, és a kapuhoz rohant. Még időben elkaptam. Sírva könyörögtem, hogy maradjon, ez nem fog segíteni. 

-Tévedsz, Harry. Kioltotta az életem értelmét. Segíteni fog.

Visszament Dean testéhez, megcsókolta, és kirohant. Pillanatokkal később egy újabb gyilkos átkot hallottunk a folyosóról. De nem Seamus hangja volt. Bellatrix-é. Felnevetett, és vége lett. Remegni kezdtem. Megölte? Nem. Nem tenne ilyet. Vagyis de, egy elmebeteg gyilkos, bármit képes megtenni. Nem bírtam tovább. Kirohantam. Seamus a földön feküdt, és nem mozdult. Hiszek a túlvilágban, és abban, hogy ott végre minden rendben van. Tudom, hogy ott vannak. Együtt. Szeretetben élnek, és csodás párt alkotnak. De milyen lelki sérelmei lehetnek Seamus-nak, akinek végig kellett nézni, ahogy (az ő szavaival) kioltották az élete értelmét? Szörnyűek. Mardosott a lelkiismeretem. De mitől... Többen mentek, és hozták Dumbledore-t. Elvitték a testeket, és levelet írtak a családoknak. Kértem az igazgató urat, hogy említse meg, hogy szerették egymást. Ez az egyetlen lehetőség és mód, hogy megtudják; fiaik melegek voltak, és szerelmesek. Elmúltak. Annyira de annyira szerettem őket. Olyan barátok voltak, amilyeneket sosem képzeltem volna, hogy érdemlek. És végre egymásra találtak... Olyan szörnyen érzem magam. Komolyan, mintha én lennék a hibás, mert... Meg...Haltak. Nem tudom kimondani. Ez egy olyan tragédia, ami komoly, és úgy is kell venni. Az ezeket követő két három hétben beszélgetni sem volt kedvem Draco-val, aki... Annyira boldog vagyok. Nem erőltette, csak néha mesélt nekem valamit, és mivel látta, hogy semmi kedvem egy csókhoz, csak egy puszit nyomott a homlokomra. Nem erőszakoskodott az együttléttel kapcsolatban, várta, hogy mikor leszek úgy. Együtt érző volt. Támogatott. 

Akárhányszor eszembe jut, hogy mik voltak Seamus utolsó szavai... Kiver a víz, és keserű epe tolul a torkomba. "Tévedsz, Harry. Kioltotta az életem értelmét. Segíteni fog."

Mint egy üdvözlő kártya. Sokkal jobb sorsot érdemelnek. Egyébként álmaimban megjelennek, és beszélgetnek velem. Megkérdezik, hogy vagyunk Draco-val, és elmondják, hogy ők csodásan. Kérik, hogy ne hagyjam szenvedni többet Draco-t, csókoljam meg, vagy csak beszélgessek vele. Ennyi tűrés után megérdemli. Tudom, hogy ezek tényleg ők voltak. Hiszek benne. És igazuk volt. Nem kínozhatom tovább az én hős szerelmemet. Sokat tűrt miattam. Rövidtávú emlékezet kieséssel jártam kezelésekre, de visszamehettünk a szobánkba. Ma éjjel megpróbálom visszafizetni. Az ágyban feküdt, és egy könyvet olvasott. Bebújtam mellé. A mellkasára hajtottam a fejem. A hajamat kezdte birizgálni.

-Köszönöm, hogy ilyen sokáig bírtad. Csodás ember vagy, Draco. 

-Ilyen sokáig bírtam?-mélyen a szemembe nézett.-Újra együtt lehetünk?

Nevetve bólintottam, és megcsókolt. Ez volt minden vágya. Ügyelt végig, hogy ne legyen túl durva, és csak lágy legyen. Mintha egy felhővel lettem volna egy ágyban. Úriember módjára viselkedett, és végig simogatta valamimet. Gyakran megkérdezte, hogy folytassuk e még, vagy elég, de nem akartam összetörni, ezért mindig mondtam, hogy folytassa csak. Kivárt. Most kapja meg, amit akar. Borzalmas álmom volt. Az történt benne, ami köztünk, csak úgy, ahogy nem lettem volna képes. Draco nagyon erőszakos volt, és én pedig könyörögtem, hogy fejezze be, de olyankor csak bedurvult. Sírva keltem fel, és átöleltem, amire ő is felébredt.

-Harry? Mi a baj? Ne sírj, könyörgöm! 

-Nem bírom tovább! Meghaltak! Egy társam miatt!

-Na nem! Sose merd őt társadnak hívni. Különb vagy nála. Csodás ember. Nem számít, hogy csatlakoztál közéjük! Nem.

A fejemet a két keze közé fogta. 

-Sosem leszel olyan szörnyeteg, mint amilyenek ők.