Reménytelen

38

*Harry*

Megnyugtattak a szavai. Azzal, hogy csatlakoztam, nem követtem el hibát. Érte tettem. Sosem értené miért, és nagy galibát csapna körülötte. Ezeknek a dolgoknak a tudatában nem értem, miért tettem, amit tettem.

-Miattad álltam be közéjük. Hogy tegyek érted valamit.

Felhúzta a szemöldökét, és felpattant az ágyról. Idegesen a hajába túrt, és rázni kezdte a fejét.

-Most az a rész jön, hogy az én hibám?

Én is felálltam, és próbáltam elkapni.

-Egy szóval nem mondtam, ez teljes mértékben az én felelősségem!

Elkaptam az alkarját, de rögtön kitépte magát.

-Ne gyere ezzel!-kiáltotta.-Kurvára senki nem tett annyira tönkre, mint te!

A szemeim könnybe lábadtak. Beharaptam a számat, hogy visszatartsam őket.

-Sajnálom.

-Sajnálod, persze. Mit sajnálsz? Hm? Mit?-továbbra is ordított. Minden szavánál megrezzentem.-Melyik részét a teljes tönkrecseszésemnek? Haszontalan vagy, baszki, csak azért vagy velem, hogy a több évnyi szívatást vissza add, igaz?

Hevesen rázni kezdtem a fejem.

-Dehogy, soha!

Közelebb lépett, és izzó tekintettel bámult. Olyan gyorsan történt, egy lélegzetvétel volt csupán. Lendült a keze, és máris az arcomon csattant. Odatapasztottam a kezemet.

-Ne hazudj!

Az ajtó kicsapódott, Draco pedig a pálcájáért nyúlt. El is tudta venni. Pansy és Blaise a saját pálcájukat rászegezve vetődtek be. Draco hozzám nyomta az övét.

-Ha megmozdultok, megölöm!-kiáltotta. Pansy nyugodtan mosolyogni kezdett.

-Sosem tennéd.

-Ugyan miért nem?

-Mert szereted, te barom!-emlékeztette a sötét bőrű fiú.

-Én ugyan nem!-rázta meg a fejét nevetve.

A szívem egyre erősebbet vert, és amíg Pansyékkel vitatkozott, a saját pálcámért nyúltam. Sikeresen észrevétlenül kihúztam a talárom zsebéből, és egy tökéletes pillanatban elugrottam tőle. Már hárman szegeztük rá fegyverünket, de ő csak vigyorgott.

-Összeállt a kedvenc hármasom! A talpnyalók hármasa, a haszontalanok hármasa, az általam leggyűlöltebb személyek hármasa... Hova soroljam? 

Ismét talált a nyíl, és ismét a szívembe. Nagyon véreztek a sebek, de nem törődhettem vele. Elöntött a bosszúvágy, így visszaszólásokat kezdtem kiötölni. Semmi nem jutott az eszembe, leblokkolt az agyam. Számomra sértő dolgokat kezdtek egymáshoz vágni, de ők meg sem rezzentek. 

-Elég lesz!-vetettem véget a marhaságaiknak.-Draco, jól érzed magadat? Teljesen kikeltél magadból, elfelejted, kiket szeretsz. Elvigyünk a gyengélkedőre?

Leeresztettem a pálcámat, és felé kezdtem lépkedni. Arra vártam, hogy ő is így tegyen, de helyette...

-Capitulatus!

A mellkasomat érte az ütés, és hátralökött. A földre zuhantam, és elájultam. Amikor magamhoz tértem, még mindig ott voltak. Pansy zokogott, Blaise pedig a szabad kezével a vállát simogatta. Draco mindezt vigyorogva bámulta. Szédelegve feltápászkodtam, és a pálcámat és szemüvegemet felmarkolva csatlakoztam a Draco ellenállásba.

-Na, magadhoz tértél?-kérdezte gúnyosan.

-Igen, köszönöm, hogy aggódsz.

Fintorogva megforgatta a szemét.

-Na, jól vagy? Kérlek! Aggódom.

-Miért aggódsz egy nárcisztikus köcsögért? Nem értelek!-sziszegte. Nem működött nála a lelkizés, úgyhogy az azonnali cselekvést választottam. Felé ugrottam, és megcsókoltam. Először próbált eltolni, de lassacskán ellazult, és visszacsókolt. Eldobta a pálcáját, és az enyémet is elvette. A kezeit a derekamra csúsztatta, én pedig a vállai fölött karoltam át. Vagy nyolc perce csinálhattuk ezt, amikor Pansy megköszörülte a torkát. 

*Draco*

Számtalanszor csókoltam már meg a csodás kis ajkait, de ez alkalom különb volt. Haragudtam is Parkinsonra, amiért tönkretette.

-Mehetünk?

-Persze.

Azzal újra belefeledkeztem a puha párnácskákba. Az ágyban kötöttünk ki. 

-Bocsánat. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Talán az a sok idő, amit a gyászod elvett... Megőrjített. Ne haragudj.

-Hát, kiengeszteltél.

Egy kissé perverz, de boldog és elégedett vigyort lövellt felém, és a hajammal kezdett játszani.

-Továbbra sem értem, mitől lehet ilyen puhi!

Felnevettem, és megsimogattam az arcát. Ahogy csak ott vigyorgott... Mindent megadtam volna, hogy azt a mosolyt örökké láthassam. Lassan azonban elkomorult.

-Baj van?

Megrázta a fejét.

-Dehogy. Csak... Hosszú nap volt. Eseménydús.

Az ágyban feküdtünk, egymás mellett. Egy jó tréfa jutott eszembe, ami azonnal megnevetteti. Felültem, és szemben vele az ölébe ültem, ő viszont még mindig feküdt. Felkacagott, de nekem az nem volt elég. Az egyik párnát elvettem a feje mellől, és csapkodni kezdtem vele a fejét. Olyan hangosan, és tisztán nevetett, zene volt füleimnek. Megfogtam az arcát, és közel hajoltam hozzá.

-Ha bármi történik, kurvára szeretlek.