Reménytelen

36

*Draco*

Sötét varázslatok kivédése órán egy pergament firkálgattam, amikor Harry megszólalt.

"Szia. Óra után az ápolók várnak itt. Szeretném, ha eljönnél"

-Elnézést, kimehetek mosdóba?-kérdeztem. Piton bólintott. Bezárkóztam egy fülkébe, és beszélgetni kezdtem Harry-vel.

-Mondtam már, hogy képtelen vagyok! Nem megy!

"Kérlek, tedd meg értem! Tudom, hogy hiányzom. Mármint... A testemmel együtt."

-Hát nem érted? Ez a baj! Csak egy üres testet fogok látni, lélek nélkül!

Hogy megfordult e bennem, hogy egy őrült lettem, aki a fejében lévő "Harry"-vel beszélget... Igen, nagyon is. 

"megpróbálok visszatérni a testembe, ha eljössz. Ott helyben, amíg ott vagy. Na gyere! Most!"

Vettem egy mély levegőt, és az orvosi felé indultam. Ha nem sikerül neki, megölöm.  Bekopogtam. Senki nem nyitott ajtót, vagyis egyedül van. Mármint csak a teste. Olyan szörnyű ezt mondani. Betoltam a kaput, és megláttam Harry-t. Tudtam, hogy rossz lesz, de ilyen erős fájdalomra nem számítottam. A mellkasom égni kezdett, könnyek szöktek a szemembe (legalább még vannak, jó tudni) és remegni kezdtem.

"Megpróbálom."

Leültem egy székre az ágya mellett, és megfogtam a kezét. Az arcomhoz nyomtam, és sírni kezdtem. Hát, tévedtem. Nem jött ki vele a fájdalom, de legalább jól esett. 

-Miért vizes a kezem? Ugye nem sírsz?

Először azt hittem, ez a Harry lélek. De neki jobban zsong a hangja, és nem is érezné, ha vizes lenne a keze. Ezek feldolgozása után felkaptam a fejem. Harry mosolyogva nézett. Még jobban sírtam, és megráztam a fejem.

-Sírni, Potter? Minek képzelsz te engem? Kislánynak? Ugyan.-nevettem, miközben ugyanúgy folytak a könnyeim. Simogatni kezdte az arcomat.-Megérte ez a szívatás, mókamesterem?-kérdeztem. Felröhögött, és erősen bólogatni kezdett.

-Nagyon.

-Ja.-ugrott be még egy dolog.-Mondd, hogy tényleg a lelkeddel beszélgettem, és nem megőrültem.

-Ez a lelkemmel kifejezés vicces, de gyakorlatilag igen. Emlékszem mindenre, amit így beszéltünk.

Megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt.

-Ez azért jó hír. Kissé bolondnak tartottam saját magamat. Úgy pedig biztosan nem kellenék.

Elkomorult az arca.

-Először is. Baromi bolond vagy. Másodszor. És így is kellesz.

Nevettünk. Újra nevettünk. Bevallom, nem fűztem sok reményt ehhez.

-Képzeld.-kezdte.

*Harry*

-Beszéltem Dean-nel. Nagyon boldog volt, hát megkérdeztem, min derül így. Lefeküdtek Seamus-sal!-kiáltottam vidáman. Draco szemei kitágultak.

-Biztos én vagyok a szemét, de nem gondoltam, hogy megteszik. De örülök nekik.

Mivel még elég gyenge voltam, csak egy óvatosat ütöttem a karjába a kissé sértő megjegyzésért. Megvonta a vállát, és felpattant.

-Szólok egy nővérnek, hogy felébredtél, rendben?

Bólintottam, ő pedig elment. Annyi de annyi minden történt azon a napon. Hogyan mondjam el Draco-nak, hogy alig emlékszem az az előtti napokra? Meg van a kómába esésem napja, és onnantól vissza két hétig semmi, de utána meg minden más megvan. Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Az orvosoknak el kell, tudom jól. El is fogom. De Draco. Túlzottan figyel, és teljesen kiborulna, ha megtudná, hogy nem vagyok teljesen jól. Imádom, hogy ennyire törődik velem. Sosem hittem magamat szerencsésnek, de azóta, amióta együtt vagyunk, szinte minden jól sült el... Az alkaromhoz kaptam, mert viszketni kezdett. Az érintésemre azonban égetni kezdett. Teljesen elfeledkeztem a sötét jegyről. Azt viszont nem tudhatják meg a nővérek. Az az én magán dolgom. Draco berohant, és meg sem szólalt. Mélyen a szemembe nézett, és néha a hátam mögé pillantott.

-Draco? Minden rendben?-kérdeztem.

-Ne akadj ki.-könyörögte.

-Min kén-kezdtem, de az ágyam mögül három barátom is kirobbant, és az ajtón is özönleni kezdtek be. Dean és Seamus leghátul jöttek, fogták egymás kezét, és felhőtlen boldogsággal mosolyogtak.

-Örülünk neked Harry!-köszöntött mindenki.

-Köszönöm, hogy itt vagytok. Rengeteget jelent. 

Éppen próbáltam nagyon kedvesen elérzékenyülni, de megtörtént. Esküszöm, hogy egy másodpercbe sem telt az egész. Amikor már végre sínen van az életed, van egy szerelmed, akivel egyenes út vezet a házassághoz, és csodás barátaid... Akkor jön az élet, és jól seggberúg.  Hiszek ebben a sors marhaságban, de nem annyira megszállottan, mint Draco. Na de ha ez a sors műve volt, esküszöm, hogy felkeresem, és arcrezzenés nélkül leszúrom. Nem volt joga ezt tenni. Nem volt.