Reménytelen

32

*Draco*

Egy komplett ház volt ott. Konyha, fürdőszoba, étkező, hálószoba. Csak a méretek... Minden normális volt. Ugyanis a helyiség nagyon magas volt. Egy ilyen volt mindig is a szobám felett! De ki lakik itt?

*Harry*

Bementem a hálószobába. Azonnal felismertem az ott kuporgó személyt.

-Dobby örül, hogy újra láthatja a mesterét!-nyafogta. Draco utánam jött.

-Dobby! Hát te?

-Az iskola felajánlotta, hogy Dobby lakhat itt. Dobby elfogadta. Mi mást tehetett volna? Dobby utcán élt, miután Harry Potter felszabadította!

Draco szemébe könnyek szöktek, letérdelt, és megölelte a kis házimanót.

-Hiányoztál Dobby.-súgta a vállába.

-Dobby-nak is hiányzott, uram!

-Hívnál Draco-nak? Azt jobban szeretem.-mondta, és felállt.

-Takaros ház.-állapítottam meg.

-Nehogy azt higgye, uram! Dobby egyik barátjára egeret bíztak, de a családja muglik közé utazott, hát velük tartott. De a muglik megijednek egy kis szőrös lény láttán, és visítoznak! Szörnyű szokás.-vágott fancsalodott képet.-Odaadta hát Dobby-nak, de Dobby rossz egér-szitter-nek ígérkezik, Mr.Crusty állandóan elszökik. Dobby percenként takarít a szörnyeteg után. Kapirgál, matat és cincog! 

-Akkor meg van a magyarázat a hangokra. Csak az nem világos, hogy miért csak én hallottam, és miért próbálta eltitkolni McGonagall, hogy Dobby itt van.-súgta nekem Draco.

-Dobby! Milyen indokkal hívtak ide?-kérdeztem.

-Valami hivatalos, és szigorúan titkos ügyet emlegettek. De olyan titkos, hogy nekem sem mondták el.

A kis rongy ruháját kezdte csavargatni.

-Tudod kit is szóba hozták!-olyan halkan mondta, hogy épp csak érteni lehetett.

-Köszönjük, így is sokat segítettél.-veregettem meg a vállát.

Draco is elbúcsúzott, majd lementünk.

-Komolyan nem hiszem, hogy nem tud semmit.-motyogta. Levette a felsőjét, és belehuppant az ágyba.

-Ugyan, elmondaná.-legyintettem. Továbbra is gyanakodva bámult maga elé, és törte a fejét.

-Nyugi már, tiszta stresszes vagy.

Befeküdtem mellé, és végigsimítottam a mellkasát. Megcsókoltam, próbáltam mindenhogy kiverni a fejéből ezt a dolgot. De csak lesöpörte a kezem, és ciccegett. Idegesen felálltam.

-Mi bajod van? Felejtsd már el ezt az egészet, és foglalkozz velem is!

-Sajnálom, de nem megy! Ez tölti ki most az agyamat.

Egy dühös pillantást lövelltem felé, és bementem a mosdóba. Csak ott ültem, a jéghideg kövön, és zokogtam. Tényleg fontosabb az a marhaság, mint a kapcsolatunk? Ideje lenne, hogy rendesn vigyázzunk rá. Több szakítást nem fog túlélni. Nem tudom, mi óta lehettem bent, nagyjából egy órája. Draco belépett.

-Beszéljük meg.

-Gyűlölöm, hogy mindig csak egy dologra vagy képes, és sosem érdekel, mi van másokkal!

(...) Ennyire emlékszem, a következő képem az, ahogyan éppen szexelünk, én pedig sírok. Csak némán hullanak a könnyeim. Kedves, nem? Draco nagyon erős és agresszív volt, ezt csak azzal tudtam magyarázni, hogy már viszonylag (az eredeti rendszerességünkhöz képest) ritkábban voltunk így együtt. Nem élveztem. Úgy tűnt, Draco sem. De akkor megragadta a csuklómat, és bevitt a fürdőkabinba. Bementünk, és ott folytattuk. Sokkal jobb volt, boldog lettem, és a jéghideg víztől csak még jobban  felfrissültem. Sugárban csurgott, miközben az ölemben velem szemben ülve csókolt. A hátamat az üvegfalnak nyomtam, ami már kis híján betört, mert Draco nagyon erős volt. (...) Kiszálltunk, megtörölköztünk, és kimentünk a szobába. Szemben álltunk egymással, de nem szólaltunk meg. Csak némán élveztük egymást. Én például az ajkait fürkésztem. Azok mindig is gondolkodóba ejtettek. Csodásak, sosem szárazak, szép rózsaszínes-vöröses a színük... Nem tudom, hogyan bírtam eddig... Negyedik évig... Miért nem ugrottam rá rögtön első évben? A kezeit a derekamra csúsztatta, és közelebb lépett. A csípőjét az enyémnek tolta. Kissé esetlenül átkaroltam a vállát, hogy ne csak álljak ott. Megcsókolt. A nyelveink érdekes táncot jártak a másik szájában, néha össze-összetalálkoztak. Elhajolt, de a kezeit ő is, és én is a másikon tartottuk.

-Szeretlek.-súgta.

-Ne mondd ezt.

Összeráncolta a szemöldökét.

-Miért?

-Mert haszontalannak érzem magamat. 

Felnevetett, majd megsimította az arcomat. Aztán a keze közé vette.

-Számomra sosem vagy az. 

Ismét csak bámultunk egymásra. Most a szemeit szúrtam ki. Furcsa színek, nem tagadom. Szürke, de közben ezüst, de valahol zöld, benne megbújva egy kis kék. Ehhez képest én... Zöld. Mindig azt hallom, hogy a tökéletes párok mindig teljesen eltérőek, nem lehetnek egyformák. Sem kívül, sem belül. Ez elmélet szerint tökéletes páros vagyunk, azt hiszem.