Reménytelen

35

*Draco*

Azonnal lépnem kellett. Bekopogtam az első ajtón. Akkora szerencsém volt, mint még sosem. Egy ápolónő nyitotta ki. Kirángattam, és Harry-hez vonszoltam. Közben végig rémültem bámult engem. Kitéptem a földön fekvő barátom kezéből a ruháimat, és felhúztam őket. Nagyon aggódni kezdtem. Megkérték, hogy ne csináljon ilyen! Bár én is egy barom vagyok, szólhattam volna. Csak az a különbség, hogy engem nem nem érdekelt, hanem elfelejtettem. Levitték. Nem mehettem be, amíg vizsgálták. Azalatt a négy óra hossza alatt azonban köröm rágva ültem a szoba előtt, és úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magamat. De tudod mit? Nem sikerült. Annyi kurva sok könnyemet használtam el, hogy már nem jött. Nem tudtam sírni. Nem volt miért sírnom. Ez már nem fájt. Az fájna, ha itt hagyna. De ez... Úgysem lesz semmi baja. Mindjárt beengednek, beszélünk, és másnap jöhet is ki. Így kell lennie, mert legutóbb is így volt. Az ajtó hatalmas nyikorgással kinyílt, és az egyik ápoló intett. Az ajtóhoz mentem, ahol megállított.

-Nem ajánlom, hogy bemenjen. Jöjjön, beszéljük meg.-a hátamra helyezte a kezét, és elvezetett egy messzebbi helyre.

-Mr. Potter állapota...-keresni kellett a szavakat, láttam.-Borzalmas. 

A szívem egy akkorát dobbant, hogy oda kellett kapnom, mert megijedtem, hogy kiszakad. 

-Ezt pontosan hogy érti?-kérdeztem rá remegő hangon.

-Kómába esett. Amikor elájult, erősen beverte a fejét.

A szavai csak úgy zsongani kezdtek a fejemben, és nem hagytak nyugodni.

-Nem.-ráztam meg a fejemet, és elkezdtem hátrálni.-Nem, nem, nem, nem!-addig tolattam, hogy a falnak csapódtam. Csak annyit hallottam, hogy "kómába esett". A lágy női hang csak ismétlődött, és pedig összegubózva a földön ültem, és befogtam a fülemet, hátha elhallgatna már végre. A hang Harry-évé alakult, ahogy azt mondja, hogy meg fog halni. Pontosabban: "Lehet, hogy már nem hallod többször, hogy ezt mondom, úgyhogy íme: Nagyon szeretlek, Draco Lucius Malfoy. Talán sosem térek vissza a testembe, de a lelkem veled marad." Továbbra sem bírtam kipréselni egy könnycseppet sem. Azt éreztem, azzal kifolyna a bánatom is, amit a testem nyilván nem hagyott. Felnyomtam magamat, és kirohantam. A tiltott rengeteg előtt lecövekeltem. Behunytam a szememet, és felidéztem. Harry, én és Agyar, Unikornisokat keresünk. Istenem, akkor is mennyire rajongtam már az idióta szemüvegéért, állandóan szétálló hajáért, rettenetes humoráért, idegesítő nevetéséért, és csodás mosolyáért. Ezeken gondolkodva elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet. Vettem egy mély levegőt, és rohanni kezdtem. Úgy, mint amikor apámék elvitték őt. Úgy, mint amikor ő vitte el a ruháimat. Úgy, ahogy senki másért nem tudnék, csakis őérte. A lágy szellő süvített, én úgyszintén. Nagyjából beértem az erdő közepére, és jobb ötlet híján hagytam, hogy összerogyjon a lábam, és háttal beleboruljak a nedves fűbe. Koromsötét volt, semmit nem láttam. Hiszek ebben a sors keze baromságban, úgyhogy ha valaki meg akar ölni, akkor nem fogok jobban harcolni, mint amennyire tudok. Ha meg kell halnom, meg kell. Én így gondolkodom. Harry viszont... Nem. Nagyon nem! Imád kockáztatni, és nem hagyja, hogy történjen vele bármi. Arra a rengeteg emlékre gondoltam, amit átéltünk, és csak vigyorogtam. Egy könny sem hagyta el a szemem. Nem bírtam már sírni! Nem ment. Megint megszólalt a fejemben. "Fel ne fázz, Malfoy." A hangja kissé ironikusnak tűnt, ezért még jobban vigyorogtam. "Nem jössz vissza? Már engednek látogatókat."

-Nem, Harry. Nem lennék képes rád nézni. Így nem.-suttogtam.

"Semmi baj"

Elkezdett halkan beszélni nekem a közös emlékeinkről, én pedig elaludtam. Nem tudom, hogy hogyan, de elaludtam. Borzalmasan hosszú napunk volt. Ez az egész... Harry-nek túl kell élnie! Mint mondtam, örök harcos. Nem fog itt hagyni. Bízom benne, és abban, amire képes. Reggel az ő hangjára keltem. Esküszöm, hogy éreztem az érintését is. De csak a fejemben beszélt, ismét.

"Gyere már, álomszuszék! Van első órád!"

-Nem tudok bemenni nélküled.-motyogtam.

Nevetni kezdett. "Muszáj lesz. Majd szólok, ha valami baj van"

És elhallgatott. Feltápászkodtam, és felmentem a szobánkba. A csurom vizes ruháimat átvettem, és felöltöztem a kötelező egyenruhámba. Az összes "barátom" a vállamat veregette, és ígérgette, hogy nem lesz semmi baja. Lehet, csak az ördögöt festem a falra, de nekem rettenetes előérzetem van.