Elérhetetlen // Befejezett

Tizennegyedik

A csend, ami beállt köztünk, elviselhetetlen volt. Azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék a föld felszínéről! Iszonyúan égett az arcom, fogalmam sem volt, hogy magyarázom meg anyának úgy, hogy Gergely ne repüljön azonnal.

Anya csalódottan megrázta a fejét, majd kisétált az ajtón. Láttam rajta, hogy ezt meg kell emésztenie, mielőtt bármit is mondana. Gergely egyből utána indult, de én képtelen voltam mozdulni. Csak álltam ott és átkoztam magam azért, amit tettem.

– Edina! – kiabált utána Gergely az ajtóból, de a lépcsőház ajtó becsapódott.

A férfi idegesen, ököllel vert bele egyet az ajtóba, majd felém fordult és láttam azt a mérhetetlen dühöt a szemében.

– Normális vagy te? Jézusom, neked kezeltetni kéne magad!

– Kérlek, ne kiabálj – mondtam folytott hangon, a sírás határán. 

– Ne kiabáljak? Hallod te egylátalán, amit mondasz? Jézusom, ez undorító! Te szidtál másokat, hogy elélveznek, ha meglátnak, miközben te magad érezted ezt? Úristen! Erre nincsenek szavak! Neked mondtam, hogy hogy nyáladzanak a kiscsajok és közben te is ezt tetted? Gusztustalan vagy!

– Gergely, én....

Közelebb léptem hozzá, meg akartam fogni a kezét, magyarázatot akartam adni, de ő elhátrált tőlem. Fájt, hogy nem hallgat meg. Fájt a szemében felcsillanó düh és undor.

– Te maradj csöndben! Undorító, hogy megaláztál másokat, hogy jó fej voltál, miközben végig arra pályáztál, hogy megcsókolhass! Mit gondoltál? Azt hitted, bejössz? Ennél nagyobbat már nem is tévedhettél volna!

Kitört belőlem a sírás. A férfi nem jött oda, nem ölelt át, csak nézett rám undorova, dühösen és szánalommal.

– Menj innen, látni sem bírlak! Menj a szobádba és gondolkozz el azon, amit tettél! – kiabált rettentő hangosan és mérgesen.

– Nem vagy az apám! – üvöltöttem fájdalommal teli hangon és éreztem, hogy mindjárt összeesek.

– A pasid sem, hogy kedvedre csókolgassál! Undorító, amit csináltál! Szánalmas! Az anyád szerinted mégis mit érez? Szerinted hogy mondom el neki, hogy te nyonultál rám és nem fordítva? Hm?

– Te csináltál úgy, mintha haverok lennénk!

A támadásomra közelebb lépett és megragadta a karomat. Egészen közel hajolt, éreztem a leheletét az arcomon.

– Könnyebb támadni, igaz? Könnyebb ezt tenni, mint vállani azt, amit tettél. Utoljára mondom, hogy nem akarlak látni, érted? Nem akarom, hogy az anyádnak fájdalmat okozz!

– És az nem zavar, hogy te mekkora fájdalmat okozol nekem? Az nem zavar, hogy a hülye flörtöléseiddel minden alkalommal tápláltad a reményt, a szerelmet, ami bennem él?

– Én nem flörtöltem veled! Azt hittem, ki tudunk alakítani egy jó kapcsolatot, ami egészséges és nem ilyen apakomplexusos kiscsaj vagy, de már látom, hogy te is csak egy vagy azok közül, akiknek rám fáj a foguk! Hát remélem, hogy elmodnod nekik, hogy neked sikerült és megvolt a csók! Mi lett volna, ha alszom? Megerőszakolsz?

A szavai mérhetetlenül fájtak. Fájtak, amit és amilyen hangsúlyban mondott. Arról már nem is beszélve, hogy tudtam, teljesen igaza van. Nem vagyok különb azoknál, akik csorgatták utána a nyálukat. Rosszabb vagyok. Sokkal, de sokkal rosszabb vagyok náluk! Én tönkre tettem az anyám kapcsolatát!

Csak álltam ott, hagytam, hogy szorítsa a kezem, hogy ordítson velem, hogy kiadja magából az összes fájdalmat és dühöt amit érzett. A földet bámultam üres tekintettel, de már nem sírtam. Úgy éreztem, elfogytak a könnyek.

– Kérlek, engedj el! Ez fáj.

– Szerinted az anyádnak nem fáj, amit tettél?

Végre elengedett, majd utoljára megrázta a fejét és az ajtót hangosan becsapva távozott. Mindennél rosszabb volt, mikor az anyámmal támadott. Ha engem szid, végighallgatom csendben, hiszen igaza van és én is ugyanezt gondolom magamról. De az, hogy az anyámat hozza fel, amikor én is teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem? Elmondhatatlanul fájdalmas.

Annak ellenére, hogy azt hittem, már nem vagyok képes sírni, mikor a szobámba rohantam, majd az ágyamba estem, hangos zokogásban törtem ki, a fejem zsongott a sok gondolattól, egész testem remegett. Úgy éreztem, az őrület legvégső határát is elértem. Körmeimet a karomba vájtam, hátha a marás okozta fájdalom elnyomja a lelkelmben tomboló vihart.
A fizikai fájdalom azonban nem nyomta el azt a kínt, amit a szívemben éreztem.

Már a hajamat tépve szenvedtem, változatlanul keservesen sírva, mikor feltűnt, hogy nyitva van az ajtóm, velem szemben Gergely áll az ajtófélfának dőlve, előtte anyám olyan tekintettel, ami még apróbb darabokra zúzta amúgyis törött szívemet.

Én ezt nem így akartam.....

V • É • G • E
    az első évadnak