Elérhetetlen // Befejezett

II Nyolcadik

A bál előtti napot kihagytam a suliban. Tündének azt mondtam, hogy rettentően görcsöl a hasam és engedje meg, hogy itthon maradjak. Szinte biztos vagyok benne, hogy átlátott rajtam és tudta, hogy igazából nem emiatt nem akarok suliba menni, de szerencsére Tünde arról híres, hogy jófej és engedélyezte a lógásomat.

Maja kicsit hisztizett amiatt, hogy nem megyek vele díszíteni, délutánra pedig a kínlódást felváltotta a képek folyamatos küldése. Általában magáról küldött hülye képeket, vagy Gergelyt fotózta le sutyiban és különböző hülye filterekkel és feliratokkal ellátva küldte el nekem.
Én jókat röhögve, ám mégis kissé fájó szívvel néztem a fotókat. Egyet perceken keresztül bámultam, mert rányagyítva minden részleget alaposan megfigyeltem. A gyűrű sem maradhatott ki, természetesen.
Amikor kiléptem az üzenetekből, majdnem rámentem anya nevére, de ehelyett csak lezártam a telefonom képernyőjét és kimentem a szobámból.

Felöltözve egyenesen a lakásunkhoz indultam és sietve szedtem a lábaimat. El akartam kerülni Gergelyt. Azt akartam, hogy tudjak anyával végre nyugodtan és főleg ketten beszélgetni.
A telefon megállás nélkül rezgett a zsebemben, úgy tűnt, Maja nem tudta magát leállítani és továbbra is küldözgette a hülyeségeit.
Az utcánkba befordulva izgatottan siettem, már szinte futottam egészen a lakásunkkal szemben lévő kocsikig.
Az egyik autó mellett megálltam és csak néztem fel az emeletre, erőt gyűjtve ahhoz, hogy bemenjek.

Néhány perc után elhatároztam magam és határozottan indultam el az út túloldalára. Remegő ujjakkal nyomtam be a kapukódot, majd a jelzés után kinyitottam az ajtót és beléptem a lépcsőházba. Kettesével szedve a fokokat egyenesen a másodikra siettem és az ajtónk előtt megállva mélyen beszívtam a levegőt. Most vagy soha.
A kopogásra senki nem nyitott ajtót, így vártam néhány percet, de negyed óra után kezdett elegem lenni.

Lemondóan indultam volna le, amikor meghallottam anya hangját. Idegesen hallgatóztam, hogy egyedül van – e, de mint kiderült, valakivel telefonált éppen. Hangjából sütött a jókedv, én pedig megint elszomorodtam.
Ahogy egyre feljebb ért, én leblokkoltam és nem tudtam mit csinálni. Az agyam azt mondta, menjek és bujjak el a harmadik emeleten, amíg anya be nem ér a lakásba, de nem bírtam mozdítani a lábamat. Látnom kellett őt.

Ahogyan a lépcsőfordulóhoz ért és velem szembe fordult, felnézett és meglátott engem. Lába a levegőben megállt, ahogy éppen emelte volna az első fokra, a csevejt pedig abbahagyta.

– Most le kell tennem – mondta szinte bénultan a telefonba, majd a kezét leengedve farkasszemet nézett velem.

– Anya – suttogtam és éreztem, ahogy a könnyek elárasztják a szemen, majd az egész arcom.

Az anyám rezzenéstelen arccal meredt rám, majd elindult felém. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mi fog történni, de amikor felért a mi szintünkre, egyszerűen elsétált mellettem és a kitárt karom mellett. Utána fordultam, de ő rám sem nézve nyitotta ki az ajtót. Komolyan, mintha egy szellem lennék csupán.

– Szeretnék bocsánatot kérni – kezdtem halk, rekedt hangon.

Anya megállt a mozdulatban, de aztán belökte maga előtt az ajtót, belépett rajta, majd kizárt engem. Ott álltam és nem tudtam, nem akartam felfogni, hogy ez történik. Azt még elfogadtam, hogy Gergely szarik a fejemre. De hogy a saját anyám levegőnek nézzen? Mindennél jobban fájt. Olyan keserűséget éreztem, hogy már sírni is képtelen voltam. Egyszerűen nem ment. Elfáradtam.

Még mindig kissé kábán éreztem magam, amikor elővettem a telefonomat a zsebemből és megnyitottam Maja üzeneteit. A legutolsó képen Gergely volt, én pedig dühösen csaptam rá a kijelzőre.

– Utállak! – morogtam dühösen, majd a földhöz vágtam a telefont es lerohantam a lépcsőn.

A bejárati ajtón kilépve egyenesen nekiszaladtam valakinek, de fel sem kellett néznem, hogy tudjam, Gergelybe ütköztem. Felismertem az illatát és az anyám kedvenc dzsekijét is, amit viselt.
A férfi meglepetten nézett rám, én pedig kikerülve őt hazáig rohantam.

Haza érve, a szobámban szeretem volna sírni. Kiadni magamból minden fájdalmat, de nem jöttek azok a hülye könnyek. Az utóbbi időben az életem nagy része sírással telt, talán már elfogytak a könnyek, vagy tényleg annyira fáj már ez az egész, hogy már ez sem segítene rajtam.
A sötét szobában az ágyamon fetrengtem és vergődve próbáltam kiűzni a fejemből a hülye gondolatokat.
Túlságosan elegem volt már ebből az egészből, így egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a gépem és  írtam Majának.

Adél: Tudsz hozni abból, amit anyád szív?

Maja: Minden rendben?

Adél: Ha adsz abból a cuccból, minden rendben lesz.

Maja: Adél, nem lehetne ezt megbeszélni inkább?

Adél: Maja, kérlek, könyörgök, ha a legjobb barátom vagy, most az egyszer hozz nekem! Megígérem, soha többé nem kérek tőled és most lesz az első és egyben utolsó alkalom is, de kérlek, légyszives szánj meg engem. Én ezt már nem bírom elviselni.

Maja: Ajjj... Az az egy szerencséd, hogy nagyon szeretlek és bármit megtennék azért, hogy végre rendbe jöjj.

Maja húsz perc múlva meg is érkezett és kissé dühösen vágta hozzám a cuccot, amit kértem tőle és amit persze már meg is bántam. A barátnőm idegesen járkált a szobámban, én pedig a kezemben lévő csomagot forgattam az ujjaim közt.

– Mi van? Átváltottál depis Adél módba? – förmedt rám, amikor már percek óta járkált türelmetlenül én pedig még mindig nem szóltam egy szót sem.

– Ez.... nem kell – adtam neki vissza a cuccot, mire Maja hálásan nézve biccentett és zsebre vágta a csomagot.

– Adél, minden rendben lesz – ült le mellém kissé megenyhülve és egyik karjával átölelte a vállam.

– Mégis mennyi idő múlva? – tártam szét a karom tehetetlenül.

– Nem tudom. De szörnyű téged így látni. Felejtsd már el őket! Ők is szarnak rád, hát tedd azt te is.

– Ha ez ilyen egyszerű lenne – sóhajtottam fáradtan. – Már próbáltam, de mindig csak addig működik, amíg meg nem látom valamelyiküket.

– Ez akkor sem mehet így tovább.

– Én már próbáltam bocsánatot kérni. Elmentem hozzájuk, ma is, a múltkor is. Hozzám sem szóltak, egyszerűen levegőnek néztek. Nekik, vagy legalább a saját anyámnak ez nem fáj? Tudom, hogy hibáztam, hogy elrontottam, hogy hagytam, hogy a hülye érzelmeim vezessenek, de megbántam és úgy gondolom, már szenvedtem miattuk eleget. Elköltöztem. Elviselem, hogy semminek vesznek. Tűrőm, hogy Gergely minden alkalommal fintorogva néz rám. És ők még arra sem adnak esélyt, hogy legalább megpróbáljam helyrehozni.

Kifakadtam. Órákon át magyaráztam a legjobb barátnőmnek, aki végig csendben hallgatta, hogy elmondom ugyanazt talán százszor is. De jól esett. Jó volt végre kimondani mindazt, ami bántott. Ha nem is oldódott meg ettől semmi, ha az anyám és Gergely ezekután is szarnak majd rám, én akkor is könnyítettem a lelkemen. Talán nem sokkal, de mire befejeztem, már jobban éreztem magam. Megkönnyebbültem a kimondott szavaktól, amik eddig belülről tettek tönkre.

Mikor befejeztem a panaszkodást, Maja szorosan megölelt, majd indulni készült. Kikísértem a kapuig és megvártam, amíg kikanyarodott az utcánkból, majd visszamentem a szobámba és sok idő óta először úgy tudtam álomra hajtani a fejem, hogy a hülye gondolataim nem gyötörtek órákig.