Elérhetetlen // Befejezett

II Ötödik

Annak ellenére, hogy azt vártam, Gergely majd megaláz minket az osztály előtt, vagy legalább leszedi mindkettőnk fejét, a héten már hozzám sem szólt. Úgy tett, mintha ott sem lettem volna, mintha nem is léteznék.
Egyrészről megkönnyebbültem, hiszen nem hozta fel többet, hogy "loptam" tőle. Másrészről viszont elszomorított a tény, hogy már szóra sem méltat.

A napjaim unalmassá váltak. Mindig ugyanazt csináltam. Aludtam, ettem, ültem az iskolában, haza mentem, beszéltem Majával és Tündével, ettem és aludtam.
Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon szar ember vagyok és többször is elhatároztam, hogy átmegyek hozzájuk és megbeszélem a dolgokat. Vagy legalább anyával.

Egy szerda este végre sikerült magam rávenni, hogy elmenjek, így hat körül elköszöntem a nagynénémtől és izgatottan sétáltam a sötét utcákon a lakásunkig.
Ahogy egyre közeledtem, az izgatottság egyre nagyobb mértéket öltött bennem. Remegett a kezem, szapora volt a pulzusom és a légzésem és úgy éreztem, kidobom a taccsot.
Az utcába érve lassítottam a lépteimen és a lakásunkkal szembeni oldalon sétáltam. Amikor megérkeztem, szomorúan néztem fel a másodikra, de nem égett a villany. Elbújtam egy ott álló kocsi mellé és vártam. Nem tudom, mire. Talán arra, hogy meglátom anyát, hogy odaszaladok majd hozzá, megölelem és minden a régi lesz.

Nagyjából egy órája álltam ott és vártam igazából a semmire. Kezdtem fázni és már lemondtam arról, hogy beszéljek vele. Sóhajtva indultam el, ám akkor meghallottam Gergely nevetését.
Azonnal lebuktam, vissza az autó mellé és visszatartott lélegzettel vártam, hogy meglássam őket.

Gergely mellett anya sétált vidáman és szerelmesen. Mindketten hangosan nevettek valamin, miközben Gergely néha megpuszilta anya nyakát. Kedvetlenül húztam el a számat, de képtelen voltam elvonszolni onnan magam.
Gergely egyik kezével megsimította anya hasát, amin már kezdett látszódni, hogy gyereket vár, én pedig mérhetetlen fájdalmat éreztem abban a percben. Arról már nem is beszélve, amikor a simogatás után meg is puszilta, majd egy csókot nyomott az anyám ajkára.

Csak álltam ott és hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Nem volt erőm elmenni onnan és már az sem érdekelt, ha észrevesznek. Talán akkor anya meglátta volna, hogy milyen nyomorult vagyok és talán meghallgatott volna és elfelejtettünk volna mindent. Nem így történt.
Annyira bele voltak feledkezve egymásba és az új gyerekükbe, hogy nem hallották, ahogy fájdalmasan zokogok.

Végre eltűntek az utcáról, majd nem sokkal később felkapcsolódott a lámpa otthon. Könny áztatta arccal néztem fel és ezerszer megbántam, amiért hülye voltam, amikor Gergely az ablakhoz lépett, valószínűleg azért, hogy elhúzza a függönyt, de meglátott.
Megállt a mozdulatban és néhány másodpercig a szemembe nézve állt ott. Lesütöttem a szemem, de mire újra odanéztem, már be volt húzva a függöny, ő pedig nem jött le és nem sajnált meg.
Elfordultam, de nem sokkal később meghallottam, hogy csukódik a lépcsőház ajtó. Izgatottan fordultam oda, de csak Gergely jött le, hogy kidobja a szemetet.
Dühös pillantást vetett rám, majd a fejét megrázva ismét becsapta maga mögött az ajtót, ezzel újra kizárva engem a régi életemből és a bocsánat kérés lehetőségétől.

Sírva kupordtam le a földre és az sem érdekelt, hogy rohadt hideg volt a beton. Arcomat a tenyerembe temetve sírtam és azt kívántam, bár visszafordíthatnám az időt. Vagy legalább megmagyarázhatnám anyának.

– Jézusom, Adél, mi a fenét csinálsz itt? – lépett mellém Maja és elkezdett felrángatni.

– Hagyj – kértem elkeseredett hangon és fel sem néztem rá.

– Mit keresel itt ilyenkor?

– Itt laktam – tártam szét a karomat tehetetlenül és végre Maja szemébe néztem. Láttam rajta az aggodalmat és a szánalmat.

– Kelj fel, mert felfázol!

Maja perceken keresztül rángatott, mire végül összeszedtem magam és feltápászkodtam. Szorosan magához ölelt, belőlem pedig az ölelés hatására ismert kitört a sírás. Rázkódó testtel szorítottam Maját, miközben ő vigasztalóan simogatta a hajam.

– Minek jöttél ide?

– Én csak... Szerettem volna beszélni anyával. De úgy láttam, teljesen jól érzik magukat nélkülem is. Talán már el is felejtettek – szipogtam hangosan, összetaknyozva Maja dzsekijét.

– Ne mondj ilyet – hangja lágyan csengett és baromi jól esett, hogy eljött értem és felszedett a földről. Legalábbis fizikailag. Lelkileg még nagyon is a padlón voltam.

Percekig álltunk egymást átölelve, mire megnyugodtam annyira, hogy elengedjem. A mozdulat közben vetettem egy utolsó pillantást a lakásunkra, de kár volt. Gergely ahogy meglátott, behúzta a függönyön a kis rést, amin ki tudja mióta nézett. Lemondóan megráztam a fejem és barátnőm karját megragadva elindultam. Ha ők nem kíváncsiak rám, akkor én sem vagyok rájuk.

Szomorúan kullogtam Maja mellett, aki egész úton igyekezet kicsit jobbkedvre deríteni, de nehéz dolga volt. A viccein halványan elmosolyodtam, de nevetést már nem tudott kicsikarni belőlem.
A sötét utcákon egymás mellett sétáltunk és míg ő beszélt én folyamatosan azt a téli szünet előtti péntek estét játszottam le a fejemben.

Megérkeztünk Tünde háza elé, de a barátnőm nem köszönt el tőlem. Ehelyett bejött velem és nálunk is aludt.
Tünde készített nekünk forrócsokit, majd a szobámba mentünk, hogy beszélgessünk. Sok kedvem nem volt, de úgy voltam vele, hogy így legalább egy kicsit elterelem a figyelmem arról, hogy Gergely és az anyám nem beszélnek velem.

Amikor Maja már elaludt, nekem még mindig járt az agyam és a sötétben megkeresve a telefont megnyitottam az üzenetet.
Az ujjamat sokáig tartottam a billentyűzet felett, hogy írjak valamit, de rájöttem, hogy ezt nem írásban szeretném megbeszélni, hanem szóban. Könyörögni pedig nem voltam hajlandó.
Elhatároztam, hogy nem fog szarul esni, vagy legalább nem fog érdekelni, hogy mennyire nem foglalkoznak velem, de tudtam, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Most még könnyű volt így dönteni, hiszen most nem láttam az arcukat, ahogyan undorral, megvetéssel vagy éppen dühösen néznek rám.
Egészen addig tudtam is tartani az elhatározásomat, amíg másnap reggel meg nem láttam a suliban Gergelyt és az arcán lévő fintort, ahogy rám nézett, majd elhaladva mellettem még nekem is jött a vállával.