Elérhetetlen // Befejezett

III Tizenharmadik

Reggel korán keltünk és együtt reggeliztünk, majd ebédig ismét közös program volt. A hangulat már jóval laposabb volt, mint előző este és délután, hiszen mind rettentő fáradtak voltunk.
Ebéd után indultunk haza, ezért kaja után már csak annyi volt, hogy felmentünk a szobába a cuccunkért, majd az épületet elhagyva felszálltunk a parkolóban várakozó buszra.

Ezúttal Maja ült mellém és egész úton a közös képeken nevettünk. Az osztálycsoportba és persze a sulis Facebook csoportba is rengeteg kép került, amire mindenki azonnal kommentelni kezdett. A sulis csoportban sokan mondták, hogy milyen jó nekünk, amiért Gergellyel voltunk, vagy érdeklődtek arról, hogy hol voltunk és hogy telt a kirándulás. Eközben az osztálycsoport is megbolondult, mert mindenki beküldte az összes képét és egy csomóhoz szöveget is írtak, amire aztán a többiek válaszoltak is, így teljes káosz alakult ki.

A hazafelé út sokkal rövidebbnek tűnt, bár ez lehet, hogy csak azért volt, mert volt kivel beszélgetnem és nevetvnem.
Haza érve hangoskodva szálltunk le a buszról és Levi átkarolva a nyakamat már meg is hívott egy délutáni kajálásra minket, amire sajnos nemet kellett mondanom.

– Igazán kedves a meghívás, kedves Patrik, de Adél nem megy sehova, csakis haza. Van egy – két megbeszélni valónk.

Levente dühösen nézett a férfira és már éppen beszólt volna valamit, amikor megfogtam a karját és megnyugtattam, hogy nem kell aggódnia. Azt mondtam neki, hogy egyébként sem mentem volna, mert elfáradtam, de ez természetesen nem volt igaz. Legszívesebben haza sem mentem volna legalább egy hétig, viszont tudtam, hogy ami késik, az nem múlik, így inkább szerettem volna minél hamarabb túlesni egy újabb vitán.

A többiek bandákba verődve hagyták el a buszmegállót, én pedig kedvetlenül szálltam be Gergely kocsijába, amit tegnap reggel itt hagyott, a parkolóban.
A néhány perces út során nem szóltunk egymáshoz. Én összefont karokkal ültem mellette és reméltem, hogy minél hamarabb belekezd, de várnom kellett addig, hogy beérjünk a lakásba.

Anya a nappaliban volt, amikor beléptünk az ajtón, de amikor meglátta, milyen arcot vágunk, inkább gyorsan bemenekült a hálószobába, mondván, Alíz nemsokára felébred úgyis.

Anya becsukta maga mögött az ajtót, én pedig fáradtan ültem le a kanapéra és várakozó tekintettel néztem fel Gergelyre.

A férfi hamarosan el is kezdte a kiselőadást. A körmeimet piszkálva hallgattam. Rengetegszer közbe tudtam volna szólni, de már belefáradtam abba, hogy visszaszóljak neki. Tudtam, hogy felesleges, hiszen semmit nem érek el vele. Egy ideig sikerült is visszafogni magam, viszont amikor látta, hogy nem foglalkozok vele és egyre durvábban beszélt velem, eltört a mécses és hirtelen felugrottam a kanapéról. Szembe kerültem vele és én is kifakadtam.
A helyzet hasonlított az összes többi ilyen vitánkra. Álltunk egymással szemben és csúnya dolgokat mondtunk egymásnak. Ó, bárcsak most is ennyi lett volna! Bárcsak most is az lett volna a vége, hogy én megsértődök és a szobámba vonulok, ahol aztán sírni kezdek, Gergely pedig órákra lelép otthonról! Bárcsak!

Azonban sajnos nem ez történt. Éppen egymással kiabáltunk, amikor a szobából egy hatalmas puffanás hallatszott. A szavak menten a torkunkra fagytak és néhány másodpercig csak álltunk ott, egymással szemben és döbbenten néztünk. Szinte egyszerre indultunk el, amikor feleszméltünk, de Gergely gyorsabb volt, így ő nyitott ajtót.

Anya a földön feküdt, én pedig ijedten kaptam a kezem a szám elé. Gergely rögtön mellette termett és kétségbeesetten vizsgálta meg, hogy vesz – e levegőt. Letérdelt anya mellé és hívta a mentőket. A könnyek áztatták az arcom, miközben Gergely anya mellett térdelt és a kezét simogatta. A húgom eközben mélyen aludt az ágyon, én pedig ott álltam az ajtóban es legszívesebben mindent visszacsináltam volna.

Fel sem fogtam, mi történik. Csak annyit érzékeltem, hogy néhány mentős a lakásunkba érkezett, Gergely nyitott nekik ajtót, majd az anyámhoz vezette őket. Fogalmam sincs, mi hangzott el, amíg ott voltak, mert annyira kábának éreztem magam.
Kérlek, csak ne legyen semmi baja!

Elvitték anyát, Gergely pedig utánuk indult. Ekkor tudtam először megszólalni a sokktól.

– Gergely.... Mi lesz most?

A férfi sietett, de amikor rám nézett, megállt és a szemembe nézett.

– Minden rendben lesz. Az anyád begyógyszerezte magát, de szerencsére nem halt meg, csak elájult.

– De... Miért?

Gergely megrázta a fejét, majd magára kapta a dzsekijét és felrángatta magára a cipőjét. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor visszafordult.

– Vigyázz a húgodra! – ennyit mondott, majd becsukta maga mögött az ajtót és hallottam, ahogy lesietett a lépcsőn.

Megfordultam, hogy lássam a testvéremet. Alíz ott feküdt az ágyon, mellkasa egyenletesen emelkedett, miközben anyát már valahol a mentőautó vitte a kórházba.
Gergely szavai jártak a fejemben, ahogy a szobába mentem és Alíz nyugodt arcát figyeltem.
Öngyilkos akart lenni?