Elérhetetlen // Befejezett

II Tizennegyedik

– Adél!

A férfi hangjára megtorpantam. A többiek engem kikerülve távoztak a teremből, én pedig ott álltam és éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver.
Lassan fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele. Kérdőn néztem a férfire, aki láthatóan legalább annyira zavarban volt, mint én.
Hónapok óta nem beszéltünk egymással normálisan, természetes volt, hogy mindketten feszengtünk.

– Beszélhetünk? – tette fel a kérdést, mire összefontam magam előtt a karjaimat és bátortalanul tettem felé egy lépést.

– Ha hagyja, hogy közben bármikor elmenjek, ha nem akarom tovább hallgatni, ahogyan bunkó dolgokat vág a fejemhez.

Gergely elhúzta a száját és láttam rajta, hogy rosszul esik neki, amiért ezt mondom és még magázom is.
De hát nem volt igazam? Dehogynem.
Bűnbánó tekintettel nézett a szemembe és ő is tett felém egy lépést.

– Természetesen akkor mész el, amikor csak szeretnél – bólintott.

A teremben beállt a csend. Egyikünk sem szólalt meg, pedig elvileg azért voltunk ott, hogy beszéljünk.
Percekig álltunk némán egymással szemben és csak néztük a másikat.
Én megint azon agyaltam, hogy hogyan tudtuk ezt ennyire elrontani. Hogyan kerültünk egymástól ilyen messzire. Nem az anyámmal. Ő sosem töltött velem túl sok minőségi időt. Gergellyel hogy kerültünk ennyire távol egymástól? Egészen decemberig jó volt a kapcsolatunk. Állandóan nevettünk, sokat beszélgettünk és vele úgy éreztem, hogy végre van valaki, akinek igenis fontos vagyok. Hogy valaki törődik velem. Hogy érdekli, amit mondok, ami velem történik és ami én magam vagyok.
Én pedig elrontottam azzal a hülye csókkal. Utána pedig nem volt megállás, egyre mélyebbre süllyedtünk mindhárman és mivel mind makacsok voltunk, egyikünk sem kezdeményezett volna szívesen.

Gondolataimból Gergely mozgolódása szakított ki. Érdeklődve figyeltem, ahogy egyik kezével a hátsó zsebébe nyúl, majd elővesz onnan egy összehajtott papírt.
Úgy éreztem, menten elájjulok. Ha az az én levelem, akkor bizony elolvasták. A szívem ezerrel kalapált, Gergely pedig felém nyújtotta a lapot.
Néhány percig ott volt köztünk a Gergely kezében tartott papír, majd erőt vettem magamon és kissé remegő kézzel nyúltam felé.
Sikeresen legyőztem a késztetést, hogy a kezünk "véletlenül" összeérjen, így végül egy gyors mozdulattal kirántottam ujjai közöl a papírt és magam elé vettem.
Bizonytalanul néztem fel a férfire, mielőtt kinyitottam volna. Gergely biztatóan bólintott egyet, én pedig még mindig remegő kézzel nyitottam szét a papírt és félve lestem rá.

Azt hittem, a levelet tartom a kezemben, éppen ezért először csak fél szemmel néztem rá. Aztán amikor megláttam, éreztem, hogy az arcomon legördül egy könnycsepp. Egy gyönyörű kisbaba volt rajta, rózsaszín ruhában, csukott szemmel, hajpánttal a fején. A húgom volt az. Dudás Alíz.

– Mindketten egészségesek, ugye? – kérdeztem meg szipogva, miközben letöröltem a könnyeim.

– Szerencsére igen – mosolyodott el Gergely is.

Hirtelen megöleltem őt és könnyezve szorítottam magamhoz. Ő nem ölelt vissza, csak állt zavartan és nem mozdult. De most ez sem zavart, hiszen elmondhatatlan boldogságot okozott az, hogy megtudtam, a húgom megszületett.

– Meglátogathatom őket? – néztem fel Gergelyre kissé félve és elengedtem őt.

– Meg.

– Melyik kórház? – kérdeztem izgatottan, csillogó szemekkel.

– Már otthon vannak.

Ez fájt. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról és szomorúan újra kihajtottam a papírt, hogy megnézhessem. Az még minden bizonnyal a kórházban készült, a háttérből ez egyértelműen kiderült. Viszont az is feltűnt, hogy a húgom neve alatt ott a születési dátum is. 17 – e. Az egy hete volt.
Hirtelen megint olyan fájdalmat éreztem, amiről nem is gondoltam volna, hogy lehetséges.
Megszületett a húgom és el sem mondták? Egy teljes hétig?
Már majdnem sírni kezdtem, de aztán felemeltem a fejem és dühösen néztem Gergely szemébe. Láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát ebben a szituációban és így már tudtam, hogy a beszélgetés elején miért volt zavarban. Rá maradt az a feladat, hogy közölje velem ezt a tényt. Kár, hogy egy héttel elkésett.

A fejemet csalódottan megrázva egyszerűen a kezébe nyomtam a papírt, majd elfordultam tőle és elindultam. Abban a pillanatban, ahogy már nem láttam az arcát, a könnyek kicsordultak.

– Adél!

Nem válaszoltam, csak mentem előre. Mérhetetlenül szarul esett, hogy még mindig nem beszélnek velem, holott én már ezerszer próbálkoztam. Próbáltam bocsánatot kérni, írtam nekik levelet, amiben kiöntöttem a szívem. Erre ők mit csinálnak? Egy héttel a húgom születése után szólnak!
Legalább szóltak – jutott az eszembe, mire elhúztam a számat.
Még jó, hogy szóltak, hiszen a testvéremről beszélünk!

– Adél, kérlek, ne haragudj! – fordított maga felé Gergely a kezemnél megragadva. – Nem állt szándékunkban megbántani téged. Egyszerűen csak ez a helyzet....Olyan hülyén jött ki.

– Hülyén jött ki? – förmedtem rá dühösen és kitéptem a kezem az övéből – Tényleg azt mondod nekem, hogy hülyén jött ki? Mégis mi jött ki hülyén?

– Az, hogy nem beszélünk egymással.

– Igen? És mégis ki miatt nem beszélünk még mindig? Hm? Mert nem miattam. Ha nem tűnt volna fel, akkor ti vagytok azok, akik nem képesek arra, hogy esélyt adjanak nekem. December óta szenvedek és próbálkozok! Kapálózok, mint egy fuldokló, ti mégsem segítetek rajtam!

– Adél....

– Nem! Nincs Adél! Felejtsétek is el, hogy valaha létezett ilyen személy! Bár ez nem lesz nehéz, tekintve, hogy december óta mást sem csináltok – fröcsögtem, még mindig könnyező szemmel.

Minden kimondott szó után éreztem, hogy a lelkem megkönnyebbül. Végre elmondtam, a szemébe kiabáltam, hogy mit gondolok. Bár nem az egészet, mert az ennél sokkal hosszabb és csúnyább lett volna, de már ez is valami volt és segített valamit.
Elfordultam tőle és ismét az ajtó felé indultam.

– Sajnálom! – szólt utánam halkan, megbánóan, én mégsem fordultam vissza.

Csak az ajtót láttam magam előtt és azt, hogy én most innen kimegyek és jól bebaszom azt a retkes ajtót. Utána pedig jól kisírom magam már megint. Ahogy a kilincsre tettem a kezem, egy pillanatra megtorpantam, de a fejemet megrázva mégis lenyomtam azt, az ajtó pedig kitárult előttem, miközben Gergely ismét utánam szólt. 

– Én ezt nem így akartam.

V • É • G • E
a második évadnak